Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


OKTÓBEREK ÜZENETE

2009.10.20

„A történelem gyúlékony anyag. Nem úgy, mint a papír, hanem úgy, mint a napalm.”

Ancsel Éva

Októberek üzenete

Befejezetlen forradalmak

Október van megint és nincs ünnep a földön.
            Ünnepelni ugyanis csak tiszta lelkiismerettel lehet és pont ez az, ami hiányzik: tele vagyunk traumákkal, égő sebekkel és rossz emlékekkel, melyeket addig és addig hagytunk kibeszéletlenül, míg az emlékből rögeszme lett. Ma ennek a lidércnyomás elszabadulásának vagyunk tanúi ország és Európa-szerte.
            Százéves lomokban kutatok, megsárgult papírlapokról olvasom az egykori tanúk meglátásait. Most elmerülök és megnézem: milyen mély a nyúl ürege.
            A Károlyi-forradalom alatt egy szelíd költő, Juhász Gyula előadást tartott a nyugati kultúra válságáról. Meglátása szerint, a XX. század modern eposza a szocializmus lesz, de sietett hozzátenni, hogy sem a hivatalos szocdem pártoknak, sem a bolsevikoknak nincs joguk kisajátítani a szocializmus fogalmát. Annál is inkább, mert az eredeti hitvallásból párttaktika lett, a forradalomból revízió, a proletár pedig nem úgy áll a burzsoá előtt, mint egykor az őskeresztény a rómaival szemben, hanem úgy, mint a pénz egyik rabszolgája a másik előtt, csak a nézőpontjaik mások. A Tőke olvasója ezért hamar rájön, hogy Marx felháborodása nem gazdasági, hanem erkölcsi tekintetben a legfontosabb és ez az, amit elfelejtettünk.
            Ideje számot vetnünk a múltunkkal, annak minden vitás vagy vitatott pontjával. A fentiek értelmében az „októberek üzenetét” négy egymásra reflektáló és egymással feleselő forradalomban (1917, 1918, 1956, 1989) látom. Mind a négy forradalom alapvetően két problémára kereste a választ: az utolérésre és a gyors modernizáció mikéntjére. A szembenézés és a kellő távolságtartás megköveteli tőlünk, hogy újraértékeljük a XX. század nagy eposzát.
            Vitányi Iván így fogalmazta meg a forradalmak értelmét: „a forradalomnak két oldala van: a külső és a belső. A külső: a hatalom megragadása, a tulajdonviszonyok törvényerejű módosítása egyszeri alkalom, és csak lehetőség – önmagában nem hoz semmit. A valóságos forradalom csak ezután következik, és minél mélyebb, annál kevésbé zajlik forradalmi külsőségek között”.
            A ’18-as forradalom napjaiban Juhász Gyula két jelenségtől, két ázsiai mételytől óvta Európát: a bolsevizmustól és a buddhizmustól. Ez utóbbi ugyanis a nyugati szellemet lassabban, de hatásosabban károsítja, mert eleve megkérdőjelez miden fajta lázadást a világgal szemben.
            A bolsevizmus forradalmi formájában két pillérre támaszkodik: a terrorra, valamit arra az illúzióra, hogy a megbomlott nagy és egységes nyugati kultúrát képes gyorsan helyreállítani. Konszolidált formájában mindkettő tarthatatlanná vált, erre maga Lenin is rájött. A NEP voltaképpen a forradalmat mélységében és állandóságában akarta kiterjeszteni.
            A konszolidált lenini út és a polgári radikalizmus egyaránt a szocialista kísérletben látta a gyorsított modernizáció sikerét. Jászi Oszkár szavaival élve: „Egy egész csomó munka vár ránk, melyeket külföldön a polgárság már rég megcsinált. Mindezt nálunk csak a szocializmus csinálhatja meg.” – Ebből is látható, hogy alapjaiban egy polgári eszmerendszerről van szó, mely az újkonzervatív hullámmal szemben nem tagadni, hanem meghaladni kívánja a liberális demokrácia világát.
            Amint már föntebb kifejtettem: ahogy a bolsevizmus és a buddhizmus ázsiai jelenség, olyannyira európai a szocializmus.
            A buddhizmus békés és erőszaknélküli ópiumával jobban elemészti a prométheuszi lelket, mint a neokapitalista állam az alkohollal és narkotikummal egyetemben. A bolsevizmus kísértete után Európára egy újabb keleti veszedelem vár, mert a reménytelenséggel való kibékülést és a lázadás hiábavalóságát hirdeti. Ez pedig a nyugati civilizáció és benne a nyugati ember értékrendszerének és világlátásának teljes felülírása.
            A lenini október legmélyebb üzenete a gyorsított, államilag ellenőrzött modernizáció, mely képes korrigálni a kapitalista viszonyok anomáliáit. A reformkommunizmus alaptézise az volt, hogy újraértelmezze az 1917 utáni eseményeket, anélkül, hogy feladná a „lenini október” lényegét, de annak valódi megvalósulását ne a sztálinizmusban lássa. Ennek értelme pedig az, hogy a kelet-európai modellt gyors ütemben számolja fel az állam.
            A bolsevizmus eszmerendszere kezdetben azért volt vonzó, mert Lenin egy konkrét politikában hirdette meg az ember felszabadításának azonnali mítoszát, mely felszámolja a modern kor súlyos ellentmondásait: az elidegenedést, a kultúra és a társadalom szétesését és a rosszul értelmezett individualizmust. KépA sztálini torzulással való szembenézést lehetetlenné tette a fasizmus felett aratott győzelem, mert utólagosan igazolta és erkölcsi alapot adott a terror rendszerének. A XX. kongresszus valójában nem szakítást, hanem visszatérést hirdetett a lenini kiinduláshoz.
             Most elérkeztünk dolgozatom neuralgikus pontjához. 56 „emlékéről és szelleméről” nehéz beszélnünk, mert az elmúlt több, mint ötven évben nem beszéltünk róla eleget vagy nem beszéltünk róla hitelesen. Ma nincs koherens ötvenhat-képünk, helyette homály dereng, néhány megsárgult újságkép, pocsék filmkockák és recsegő hangfoszlányok.
            Számomra furcsa volt, hogy a ’56-ról a legobjektívabb elemzéseket nem történészek írták. Hamvas Béla álláspontja a szenvedélyes morálból indult ki, ezért annyira kifejező: „Már néhányszor elmondtam. Oroszországban is az történt, ami másutt, és mindenütt, ahol valaha forradalom volt. A baloldali demokratikus testvériség forradalma nem tudta magát tartani, és mint Athénben, és Rómában, és Londonban és Párizsban a demokratikus és felszabadító egyenlőség forradalma egyéni diktatúrává, és jobboldali privilegizáltak önkényuralmává lett. Ez történt Oroszországban Sztálinnal. Ez az amit nem szoktak tudni, sőt ez az, amiről nem szabad tudni. Oroszországban 1924 óta fasizmus, vagyis jobboldali diktatúra van, és ez azonnal fölismerhető, és minden ismertetőjeléről azonnal megállapítható. A baloldaliság mindössze az a hazugság, amely ezt a hazugságot elviselhetetlenné teszi. Ez a hazugságot hozták át ide a háború után, és ötvenhatban ez ellen a hazugság ellen kelt fel ez a <korbácsra és igára született nép>. (…) A nép az emberi igazság nevében felkelt a bolsevizmus ellen”.
            Ezzel szemben Bibó István nézete, mely a „hideg” objektivitásból építkezik, pontosan az objektivitása miatt megdöbbentő: „a század egyik legizgalmasabb szocialista kísérletének indulása volt az, amit a szovjet tankok szétlőttek”. Ehhez a nézetéhez haláláig ragaszkodott. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert a nevét viselő szakkollégium egykori hallgatói „mintha” ezt elfelejtették, sőt megtagadták volna.
            Humánus kiállása volt az, ami később a rendszerben gondolkodó reformkommunistákat közös platformra vitte a demokratikus ellenzékkel: ez pedig a (poszt)sztálinizmus felszámolásának morális parancsa.
            A ’60-es években meginduló „rendszerkorrekciós” tendencia és a fellépő új generáció komolyan gondolta, hogy leszámol a sztálini örökséggel. „Mindenekelőtt azt kell megérteni – írja egy helyütt Szilágyi Ákos –, hogy még mindig <katasztrófa utáni> társadalmak vagyunk – itt, Kelet- és Közép-Kelet-Európában, hogy még mindig nem sikerült áttörni a <keleti fejlődési modellt>, amelyre az 1917-es októberi forradalom és az első tíz év szovjet gyakorlata törekedett. A radikális reformszellem (…) a válságból kivezető út nemcsak érzületi, hanem erkölcsi forradalmat, radikális gazdasági és politikai váltást követel meg.”
            Ez a reformszellem indította el a Rendszerváltozáshoz vezető utat és söpörte el a megmerevedett és fejlődésképtelen rendszert. A történelem fintora, hogy a reformkommunisták úgy érték el céljukat, hogy az a kérdésfelvetés, amiben ők gondolkoztak szintén feleslegessé vált.
            1989 enigmatikus pontja a kádári örökséghez való viszonyunk. Ismét Bibót idézem: „Erénye ennek a rendszernek az is, amit konszolidáció néven szoktak összefoglalni: egyrészt pozitív eredményként a jog- és vagyonbiztonság megnövekedése, a fogyasztási cikkek mind szélesebb körben elérhető választéka, (…) a külföldi utazásoknak (…) széles körben megnyíló lehetősége”. Ugyanakkor látnunk kell, hogy mindez nem a valódi szocializmus programjában valósult meg, hogy a cinikussá vált hatalom kiegyezett a szintén cinikussá és rezignálttá vált társadalommal.
            Ebbe a sorba tartozik az a meglátása is, miszerint a hivatalos „szociáldemokrácia, a szakszervezetekkel együtt, lényegében a kapitalizmus intézményévé vált.” Ennek legelkeserítőbb vonása pedig, hogy a szocializmus valódi programját a baloldal feladta. (Alig egy évtizeddel korábban „’68 apostola”, a marxista Marcuse szintén erről panaszkodott.) 1973 óta Magyarországon nincs baloldali mozgalom. A párt kiüresedésével egyetemben a párt ifjúsági szervezete, a KISZ a technokrata-lét ugródeszkájává vált. A párt a szenvedélymentes techno-bürokraták szürke társaságává silányult. (Ennek a szelleme mind a mai napig kísért.) A különböző rendszerkritikai hangok a heves antiliberalizmuson túl alternatívát nem kínálnak. Lehet játszani az utcai forradalmárt kukákat borogatva és lehet játszani a forradalmárt romkocsmákban sört vedelve egyaránt: csak éppen a forradalom értelmét árulják el ezzel.
            1992-ben Göncz Árpád akkori köztársasági elnök ünnepi beszédét nem mondhatta el az ordítozó csőcselék, az ébredező szélsőjobboldal miatt. Beszédét másnap a Magyar Nemzet teljes terjedelemben közölte és felháborodva határolódott el az ébredő újnyilasoktól. Ebben a beszédében Göncz Árpád a következőket akarta elmondani: „Ha be akarunk tagolódni a jövendő Európa rendjébe, alkalmazkodnunk kell hozzá. Gondolkodásmódunkban és viselkedésformáinkban, a gazdaság átszervezésében. Ez – hatását tekintve – hosszan elhúzódó forradalom lesz, s ezzel kénytelenek vagyunk szembenézni. (…) Ez az út, amire most léptünk, 1989-ben – tudatosan vállalva ötvenhat emlékét és szellemét – szintén a jövőben, s szintén régi, ötvenhatnál sokkal régebbi vágyaink irányába vezet, a korszerű, minden polgárának anyagi jólétet, személyisége kiteljesítését ígérő, egyszóval a demokratikus Magyarország felé”.
            De úgy látszik, hogy erről nem akarunk tudni. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy a Rendszerváltás egyszeri és megismételhetetlen. Nem akarjuk elfogadni, hogy ennyi lenne, hogy a demokrácia nemcsak nyugati jólétet, de felelősségteljes viselkedést is jelent. Megmaradtunk a saját tévképzeteinknél: Trianonnál, az uram-bátyám világnál, a „majd mi azt jobban tudjuk” mentalitásnál. Ma Magyarországon nincs olyan politikai erő, aki ne elitizmusból és ami ennél is rosszabb, ne indulatból politizálna és aki ne nézné hülyének a népet.
            Ami „ötvenhatnál is régebbi vágyainkat” jelenti, arra már Ady is rácáfolt a maga korában: „Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok? Az Időre röhögtök, miért legyen másként, mint Szvatopluk után: szent Ázsia nevében törtetni fogtok előre. (…) Meghurcolt benneteket ezer esztendő, át és átitatta véreteket kun vérrel, tatár vérrel, szláv vérrel, örmény vérrel, görög vérrel, germán vérrel, oláh vérrel. Ti már nem lehettek Koppányok s Gyulák, s ti Koppányok s Gyulák vagytok mégis.” Magyarország valóban úgy él Európa szívében, mint „eleven tiltakozás” a modernizációval szemben és én ez ellen emelem fel szavam.
            Én kurucként politizálok, de európaiként cselekszem. Lássuk be, a modern magyar jellem bírja az ősi kurucok lendületét és vehemenciáját, de szerves és elidegeníthetetlen része a polgári radikális hagyomány, a jakobinus szív is. Ady Endre, Jászi Oszkár, Szabó Ervin és nem utolsósorban Bibó István magyarsága és radikalizmusa ez. Aki csak az egyik részt abszolutizálja, az eleve kizárja a haladás útját: mert a nacionalista máz és a nemes lózungok alatt nincs semmi, csak a retrográd sovinizmus reneszánsza; míg a másik oldalon csak a dogmatikus liberalizmus, a vagyon mindenhatóságába vetett hit és a hazai talajtól elszakadt álomvilág létezik. Mind a kettő többet árt hazánknak és a valódi demokráciának, mint azt mi elképzelhetnénk. Honunk mai állapota ennek a kettős tagadásnak az eredménye, de mindig van tovább és mindig van lejjebb.
            Október van megint és nincs ünnep a földön. A turul árnyékában és a közelgő vihar előestéjén mit tehetek? Fülemben egy régi kérdés zúg egyre hangosabban: „Mit ér az ember, ha magyar?”

Csókás Máté

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.