Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Most kezdődik a huszonegyedik század

2009.02.18

Most kezdődik a XXI. század

 

Egy válság mindig akkor komoly, akkor „világválság”, ha a lecsúszottak és a  kapálózók  egyre mélyülő létbizonytalanságán túl, kikezdi a rendszer  haszonélvezőinek biztonságát is. 2008 utolsó hónapjaiban ez történt, s ez történik azóta is. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kapitalizmus pénzügyi rendszere beteg, sőt beteges, hiszen a globális csalások (nem is túl kifinomult) összjátékára épül. Mondhatni, hogy a globalizáció lényege – az emberiség különféleképp tagolódó csoportjainak egyenlőtlen, de kölcsönös függősége – épp e csalások révén mutatkozott be igazán a világtársadalomnak. Ideig-óráig mindenkit és mindent lehet manipulálni, de a rendszer valamely elemének rákja (ti. a pénzvilág „mohósága és felelőtlensége” copyright by Barack Obama, tehát nem valamiféle balos, avagy populista skribler…) ma már pillanatok alatt kihat a világra, s egy-kettőre legyengíti az egész szervezetet. Kiderült továbbá az is, hogy a látszólag oké gazdaságon belül immár erőteljesen szétválnak a pénztőke és a termelőtőke érdekei, a pénz elvesztette hajdani klasszikus közgazdasági funkcióinak java részét, mert nem mérte, hanem sokkal inkább leplezte a reálfolyamatokat. És ezzel mára már a hamiskártyások számára is annyit ér csak, mint egy olyan kaszinó zsetonjai, melyeket a sikeres blöffök után a kasszánál mégsem lehet beváltani. Fuccs, mondhatnánk erre, a kaszinó szókincsével, ha mindenki járna kaszinózni.

            Most az a kérdés, hogyan fogják a kaszinó játékszabályait újrafazonírozni. Metternich mester szellemében reformálnak-e (mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy minden a régi maradhasson, mondta volt egykor a Szent Szövetség egykori főmérnöke), vagy észbe kapnak, s ezt a válságot arra használják, hogy végre igazából megértsék, azután pedig rendezni próbálják az elszabadult globális folyamatokat. De legyen ez vagy az, legyen ilyen vagy olyan a megoldás, az biztos, hogy ezekben a döntésekben a Nyugat már csak az egyik szereplő lesz, mert a fejlődés súlypontja újra Keletre helyeződik. (Hiszen a fejlődés eleve Keleten kezdődött, hogy aztán a Földközi tenger medencéjén, Nyugat-Európán és az USÁ-n keresztül most visszatérjen oda.) Továbbá az is biztos, hogy a jelenlegi pénzügyi „válságzsivaj” ellenére a kaszinókapitalizmus reformja csak egyike az emberiség előtt álló megoldandó problémáknak, még azt sem állítanám, hogy a legfontosabb. A legnagyobb rizikó a nemzetközi rend (a világrend) állandósult hiánya, más szóval, hogy egyre zavarosabb, egyre kiszámíthatatlanabb viszonyok keretében játszuk le egyre feszültebb konfliktusainkat. Az alábbiakban ennek a hiánynak a politológiai okait fogom elemezni.

            A nemzetközi együttélés politikai működésmódját alapvetően három kritériummal lehet jellemezni:

 

·                    Érvényesül-e egyáltalán valamiféle rend jellegű uralmi viszony az eleve anarchikus – azaz legitim főhatalom nélküli - nemzetközi arénában?

·                    Esetleges, átmeneti-e ez a rend, vagy kiszámíthatónak, stabilnak lehet feltételezni?

·                    S ha igen, akkor milyen erőket tart kordában ez a viszonylagos és stabil rendezettség, mekkora a kohéziós együtthatója, más szóval: saját érdekeik felől nézve a benne szereplő politikai entitások kielégítőnek tartják-e ezt a rendet?

 

Új világ, rend nélkül

 

Ha így tekintjük át a nemzetközi politikai viszonyok történetét, megállapítható hogy a históriában rövidebb-hosszabb rendezettségi periódusok váltják egymást, hol közvetlenül, hol pedig rövidebb-hosszabb „interregnum” jellegű időközök után.  Egy-egy nagy átrendeződést mindig háborúk előznek meg, mert az éppen adott rend kohéziója meggyengül, a feszítő erők felmondják a stabilitást, hogy aztán a háború(k) után már az új erőviszonyok alapján álljon össze egy új szisztéma.

            Közelmúltunk és jelenünk két szempontból is különleges. A II. világháborút követő kétpólusú, jaltai rendezettség az 1990-es évtized elején háború nélkül hullott szét, ami majdhogynem egyedülálló tény a világtörténelemben.  De az már kevésbé ad okot bármi örömre, hogy a széthullást nem követte újrarendeződés, sőt korunk egyik divatos szavacskáját követve, a jelenlegi nemzetközi állapotokat másfél évtizeddel a jaltai kollapszus után is a posztjaltai jelzővel lehet leírni, ami felettébb jól hangzik ugyan, de nélkülözi a magyarázó erőt. Csupán arra vílágít rá, hogy a nemzetközi politika egyelőre két világrend közötti helyzetben leledzik, meglehetősen hosszúra nyúlik tehát az „interregnum”. 

A mai világrend nélküliség legáltalánosabb magyarázata az a világtörténelmileg páratlanul komplex állapot, hogy három válságdimenzió torlódik egybe, s mindhárom erőteljesen hat a nemzetközi politikára.

 

Civilizációs hullafoltok

 

Egyre markánsabban jelentkeznek a modernitás egész civilizációjának halmazati válságjelei, melyek mindenekelőtt az emberiség egészének túlélési esélyeit teszik kérdésessé. A civilizációs újratermelésen belül a szociális egyenlőtlenségek, a demográfiai trendek és az ember-természet kapcsolat olyan megoldatlan problémahalmazt jelentenek, ami fajunk fejlődésének folytathatóságát kérdőjelezik meg drámaian.

            A világ fejlett és jellemző fejletlen részei közötti különbség az elmúlt évtizedekben folyamatosan nőtt, miközben a jellemző demográfiai folyamatokban a fejlett régiók lakosságának stagnálása, csökkenése és a fejletlenebb régiók lakosságának további erőteljes növekedése prognosztizálható. Míg Európa, Észak-Amerika és Óceánia lakossága 2000-ben a világ népességében 18 %-ot képviselt, addig ez az arány 2050-re várhatóan 12,6 %-ra csökken. A nyugati civilizáció alapját jelentő Európa lakossága a világ lakosságához viszonyítva az 1900. évi 24 %-ról 2000-re 12 %-ra csökkent, majd az ENSZ középértéken számított előrejelzése alapján 2050-re már csak 7 %-ot tesz ki. A nyugati kultúrkör, illetve civilizáció egyre bonyolultabb gazdasági és társadalmi berendezkedésének sérülékenységi foka folyamatosan növekszik, a fejlődés egyre nagyobb arányú erőforrásait kell a biztonságára áldoznia, ami feltételezi a gazdasági hatékonyság-növekedést, utóbbi azonban egyre jelentősebb ökológiai és társadalmi károkat okoz., megkérdőjelezve a fejlődés jelenlegi típusának fenntarthatóságát.

            Külön feszültségforrást jelent ebben a folyamatban a migráció, amely a korábbi korszakok hasonló jelenségeihez képest drámaian új vonásokat hordoz. A migráció ma már egyértelműen a kultúrába, társadalomba és a gazdaságba történő kölcsönös és drasztikus hatást (is) jelent. A bevándorlók szaporodási rátájának többlete, valamint a kulturális és társadalmi hagyományaikhoz való ragaszkodás jelentősen megterheli a befogadó fejlett államok társadalmi és gazdasági alrendszereit. A koncentrálódott bevándorlói részarány több európai nagyvárosban már ma is meghaladja a befogadó nemzethez tartozók számát. Ez a kockázat a transz-atlanti szövetségen belül a nemzetállami szerveződésen alapuló európai társadalmakban a nagyobb, de az Egyesült Államokban is egyre kihívóbb problémát jelent.

            De nem kevésbé aggasztóak az ökológiai válság jelei sem. A meg nem újuló energiahordozók készlet-csökkenése, az egyes alapvető ásványi anyagok szűkülő kiaknázási lehetősége, a rendelkezésre álló alternatív energiahordozók hasznosítása, továbbá a környezetkímélő technológiák alkalmazásának lehetősége mellett egyre fontosabb értéket képvisel az élhető környezet megteremtésének lehetősége, és a fenntartható fejlődés lokális biztosítása is. Az emberiség egy részének természetátalakító tevékenységéből eredően ugyanis olyan, korábbi időkben nem tapasztalt beavatkozás történt a Föld zárt ökológiai rendszerébe, amely az egyes rendszerelemek kölcsönös függése tekintetében kiszámíthatatlan és egyben kontrollálhatatlan folyamatokat indított el. Ma már minden hosszabb távú előrejelzésben komoly eshetőségként számolnak ökológiai jellegű háborúkkal.

            Ezek a demográfiai és ökológiai problémák a nemzetközi politikai viszonyokra is kihatnak, s olyan merőben új típusú tudati beállítódást (planetáris felelősség) és olyan merészen innovatív tartalmú organizációs politikai szervezettséget (szupranacionális jellegű, globális hatósugarú irányítási szisztéma) feltételeznének, amelyek egyelőre legfeljebb csak az intellektuális kívánalom szintjén léteznek, politikai akarat és főleg erő nem nagyon sejlik fel mögöttük.  E kihívás persze már a jaltai világrend idején is fennállt, egy új rend szükségessége már a múlt század hetvenes éveiben megfogalmazódott.

 

Jaltai romok

 

A második válságdimenzió magának a jaltai kétpólusú világrendnek az összeomlásából következik. Egy-egy efféle kollapszus mindig a bomlástermékek mérgező hatásaival jár együtt, kiváltképpen, ha az új világrend kialakulása és megszilárdulása igencsak elhúzódik. S persze az előzőekből következően most nem egyszerűen egy új, hanem egy történelmi értelemben is innovatív - a kor kihívásaira megfelelő – világrendet kellene kialakítani. A nemzetközi politikában azonban egyelőre csak a rendezetlenség, illetve a részleges rendezettség félreérthetetlen szimptómáit tapasztalhatjuk, mindenekelőtt a nyers erőszak arányának növekedését a rendezettség korszakaira jellemző strukturális erőszakkal szemben.  Az ilyen „nyers” időszakokra a zéróösszegű játszmák jellemezőek, amelyeknek mindig a nemzetközi aréna legjobban felszerelt gladiátorai a haszonélvezői. Nemzeti megfontolásaikat egyenesen a világrend előfeltételeként tüntetik fel, avagy egyenesen magának a világrendnek. Ma, amikor egyetlen globális gladiátor (szuper- avagy hiper-hatalom) az Amerikai Egyesült Államok maradt a világporondon, ez a törvényszerűség még inkább szembetűnő. Kérdés azonban, hogy ez a szuperhatalmi szupremácia adekvát megoldás e mai világproblémákra, s meddig elviselhető mindez a rest of the World, azaz a világ maradéka számára?

 

Negatív globalizáció

 

A harmadik válságdimenziót maga a globalizáció generálja. A globalizáció hatása a nemzetközi politikai viszonyokra cáfolhatatlanul dezorganizációs jellegű, hiszen - ellentétben az idevonatkozó idealista (liberális, funkcionalista, neofunkcionalista, globalista) közhelyekkel - a globalizáció sem a nemzetközi politika rendezettségét, sem stabilitását, sem kohéziós együtthatóját nem erősíti, noha a kölcsönös, ám roppant egyenlőtlen függőséget jelentő gazdasági láncolatokkal egyfajta sajátos – a nemzetek közötti politika keretein túlmutató - transznacionális kohéziót tart fenn. Nota bene: a gazdaság transznacionális, illetve a politika nemzeti jellege a globalizáció egyik feltűnő ellentmondása.

            A Szovjetunió széthullása után történelmileg tehát példátlan helyzet alakult ki. A világpolitika egyik meghatározó birodalmának bukása nem vezetett a korábban érvényben lévő világrend intézményrendszerének átalakításához. A bipoláris hatalmi egyensúly megszűnt, a szuperhatalmi vetélkedés az USA javára dőlt el, a jaltai konstrukció lényegében mégis változatlan maradt. Látványos bizonyítéka ennek, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának összetétele mindmáig ugyanaz, csupán a Szovjetuniót ma Oroszországnak nevezik. Az öt állandó tag (USA, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína) jelenléte azonban még a II. világháborút követő idők erőviszonyait tükrözi. A korszak más túlélő intézményei is súlyos identitászavarba kerültek, hiszen a megszokott ellenség eltűnése mindig felborítja a legitimációs érvkészletet.

            A katonailag egyedüli szuperhatalom USA gazdaságilag-politikailag ahhoz nem volt elég erős, hogy teljesen a maga érdekei szerint hozzon létre egy új, egypólusú világrendet. Ahhoz viszont igen, hogy egy sokpólusú szisztéma létrejöttét mindmáig megakadályozza. Pedig a gazdasági globalizáció gyorsan és meglehetősen radikálisan rendezte át a világgazdasági erőviszonyokat, s nemcsak a három vetélkedő erőközpont (USA, Csendes óceáni térség és az Európai Unió) között, hanem az egyes régiókon belül is. Mindez azonban nem jelent meg a világpolitika intézményrendszerében. Németországnak, Japánnak nincs állandó BT tagsága, mert több mint hatvan éve ők voltak a II. világháború vesztesei. De nincs Brazíliának, Indiának sem, noha nem sok közük volt az említett világháborúhoz. Ezek a tények ahhoz vezettek, hogy a nemzetközi intézményrendszer egyre súlytalanabbá vált, ideértve a nemzetközi jogot is. Az USA által kinyilvánított „preventív háború” jogának gyakorlati elfogadása még azt a csekély fékező hatást is kiiktatta a világpolitikából, amit addig a nemzetközi jog úgy, ahogy, gyakorolt. A világpolitika mindig is létező anarchia-hányadosa megnőtt. Az állami és nem-állami jellegű erőszak alkalmazását ma már legfeljebb csak a visszacsapástól való félelem, korántsem a nemzetközi közösség szabályzórendszere gátolja. Mindez jócskán hozzájárult a nemzetközi terrorizmus megerősödéséhez.

            Ettől nem független feszültségforrás, hogy a gazdasági globalizáció létrehozta a profitszerzés transznacionális struktúráit, de a politika nem vált transznacionálissá. A jelentősebb gazdasági integrációk (Európai Unió, Mercosur) sem tettek visszafordíthatatlan lépéseket a föderatív jellegű politikai unió felé. Vagyis a profit nemzetközi lett, de a demokratikus politika lényege, a voks, változatlanul nemzeti jellegű.

            Ráadásul a transznacionális profitszerzés szociális költségei továbbra is a nemzeti politikák szintjén jelentkeznek, miközben a gazdasági globalizáció következtében a nemzetállami szuverenitás számos hagyományos eleme eltűnt vagy meggyengült. A nemzetállam akkor vált eszköztelenné, amikor a ráháruló szociális feladatok megnövekedtek. Az ellentmondás feloldása egyre sürgetőbb, de a megoldás egyelőre csupán az állam „ellentámadásában”, azaz funkcióinak visszavételi kísérletében jelentkezik.

            A gazdasági globalizáció nem a kiegyenlítődés irányába hatott. Sem nemzetközi, sem nemzettársadalmi szinten nem enyhítette, sokkal inkább átrendezte, s elmélyítette az egyenlőtlenségeket. A transznacionális profitszerzés logikája nem részesíti előnyben a nemzeti szempontokat. A tőke ott fektet be, ahol jobb a biztonságos megtérülés lehetősége, és azt a munkaerőt fizeti meg, amely számára a legkedvezőbb. A fejlett országok társadalma is sebezhetőbbé vált, megrendült a nyugati középosztályok szociális komfortérzete. Ezért a befelé fordulás, a protekcionizmus, az idegenek iránti gyűlölet ideológiái számos fejlett nyugati országban komoly politikai képviseletre tettek szert, a szélsőjobboldal megerősödése már nem tekinthető kivételesnek. E jóléti sovinizmussal párhuzamosan, s arra torz válaszként a félperiféria és a periféria társadalmaiban mind nagyobb teret nyernek az egymásra is fenekedő etnikai alapú nacionalizmusok, s a legkülönfélébb (vallási, kulturális, faji) alapzatú fundamentalizmusok. Ezek alkotják bázisát az egyelőre leginkább iszlám dominanciájú nemzetközi terrorizmusnak, amely ma már – az informatikai-technológiai globalizáció következtében – sohasem látott lehetőségekkel rendelkezik. A nemzetközi terrorizmussal a háborúk egy új típusa, az államok és a nem-állami szereplők közötti (aszimetrikus) háború jelent meg a politika színterein.

            A jelenleg zajló pénzügyi és világgazdasági válság tovább erősítheti a negatív trendeket. Történelmi törvényszerűség, hogy ilyen helyzetekben előtérbe kerül a geopolitikai látásmód, növekszik a konfliktuspotenciál, miközben a konfliktustűrő képesség csökken. Ilyenkor különösen megmutatkozik a stabil nemzetközi intézményrendszer hiánya, mert nincs, ami szabályozná a konfliktusokat kezelő, és azokat szabályozottan lejátszó mechanizmusokat.

            Vagyis semmi jele annak, hogy önveszélyes világunkban a provincializmus etikáját a közös túlélés etikája váltaná fel. Pedig a múlt századból minden problémát tovagörgető és súlyosbító XXI. század igazából alighanem csak most kezdődik. S félő, hogy Umberto Ecónak lesz igaza, aki szerint, ami a legrosszabb, úgy istenigazából, az még odébb van.

            Ebben a világban kellene nekünk, magyaroknak, európaiaknak valami okosat mondani.

 

                                                                           Galló Béla

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.