Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyarország, nulla év

2010.09.04

„Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer, mint tragédia; egyszer, mint bohózat.” – írja Marx. Elnézve a hazai viszonyokat nagyon is találó, mivel Orbán 1989 felszabadult napjai után immáron másodszor játssza el nekünk a forradalmárt.
            De milyen forradalmat? A hazai közélet sajnálatos fogalomzavarban szenved, voltaképpen egy mágikus-determinált nyelv foglya. Nézzük csak meg, hogy a Jobbikot „radikális” pártként emlegetik, holott valójában a Horthy-korszak fajvédőinek romantikus utódjairól beszélhetünk. Milyen radikális az, melynek társadalmi programja elemeiben a kádárizmust álmodja vissza, Kádár és a „veres csillag” nélkül? – A valódi radikálisok sokkal inkább marginális csoportocskákban tömörülnek, mint amilyen a 4K! mozgalom, a Védegylet és társaik.
            Forradalomról beszélnek ott, ahol a forradalom minden attribútumával szembemenő díszletekkel operálnak. Ki látott már párduckacagányos, kócsagtollas, Szent Korona-tan hívő, és úsztató forradalmat? Petőfi, aki napjainkban anarchista rocksztár lenne, nyilvánvalóan jót röhögne ezen és bandájával írna egy dalt az emberi hülyeségről.
            A közbeszéd „szuggesztív parancsok alakját öltik – inkább felhívó, mintsem bizonyító jellegűek”. – ha emlékszünk még Marcuse jóslatára. Az olyan mágikus-kijelentő-deteminált kifejezések, mint a „markáns baloldaliság” vagy a „nemzeti oldal”, „nemzeti érzület”, „karvalytőke” stb., nagyon jól eltakarják, hogy nincs mögötte más tartalom, mint a pőre piaci érdek.
            A fogságba esett közbeszéd és cselekvés így produkálhatta azt a paradoxont, hogy a magát jobboldalinak valló kormányok és pártok baloldali, populista és érzületi, míg a balliberális (egy újabb mágikus szó, mely csak elfedi a kiüresedett adminisztratív erőmechanizmust) koalíciók jobboldali, sőt helyenként egyenesen neokonzervatív gazdaság és társadalompolitikát vigyenek végbe, mert az elitek is a kifacsart közbeszéd csapdájába estek.
            A válság abban is tetten érhető, hogy 1989-ben 40 év komoly kohója ellenére (mesterségesen) feléledtek a népi-urbánus, valamint a haza és haladás legrosszabb dilemmái. Ebben a ki-kit győz le versenyben az elitek „hatékony fegyverként használják egymás ellen a nacionalista, a nemzetietlen minősítéseket, és így zsákutcába terelik a demokratizálódást elősegítő politikai diskurzust.” – ez utóbbi sorok a FIDESZ 1989-es programjában olvashatók, ím-ígyen folytatva: „A Fidesz (…) minden kulturális hagyományréteget a nemzeti egész részének tekint, beleértve a magát nemzetietlennek tekintő irányzatokat is.”
            No persze, most könnyen megkérdezhetik: „na és akkor mi van?” 1989 óta mennyit fordult a világ, ki gondolt ’89-ben egy Szovjetunió nélküli erőtérre, a digitalizációra, az intenetre és a mobiltelefonra? Na ugye?
            A szavak értelmén túl nézzük meg, mit várhatunk a „választások harmadik fordulója” (egy újabb mágikus kifejezés) után. Nem az eredményről kívánok írni, mert az voltaképpen borítékolható, sokkal inkább az október utáni helyzetről elmélkednék a továbbiakban.
            Akár tetszik, akár nem, „szabadelvű” tollforgatóink minden utálkozása ellenére jelenleg az MSZP a legnagyobb ellenzéki párt. A pártközpont ennek ellenére az eltávozott lelkek házához hasonlatos, melyet csak a közeli Bakegérből kihallatszó zenegép ver fel időről-időre. Elég, ha a renegát Kalmár Szilárdtól idézek: „Az MSZP egy reménytelenül sodródó hajó. Arra megy, amerre az ár viszi. Nem lehet vele csodát tenni. Még így romokban is egy impozáns, erős azonban. Ha más nem is a nehézségi erő viszi tovább.”
            A MSZP legnagyobb tehetetlenségi faktora fizikai állapotából adódik. Az MSZP-t az elmúlt 20 évben két tényező határozta meg:

a.) az antiorbánizmus, mellyel leginkább a szimpatizánsokat és az utca emberét szólították meg. Ennek lényege az volt, hogy az MSZP minden hibája és ballépése ellenére a kisemberek, a békés életre vágyó, alapvetően kádárista mentalitású érzésvilág hordozója. Vannak a technokraták és a pártbürokraták fent, akik intézik az ügyeidet és vagy te lent, akit békén hagyunk, azt gondolhatsz amit akarsz, ha elfogadsz minket. A kisebbik rossz taktikájával kétszer nyert az MSZP: 2002-ben és 2006-ban.
            Egy megjegyzés: ebből a szempontból Gyurcsány Ferenc működése és a baloldali „élmény-közösség” létrehozására irányuló kísérlete irreleváns. Kétségtelen, életében először és (eddig) utoljára volt képes az MSZP, pontosabban Gyurcsány tízezreket megmozgatni az Andrássy úton, de mindennek több eredője volt: a nosztalgia, a kisebbik rossz és modern élmény közösség egyaránt szerepet játszott ebben.

b.) másrészről az MSZP-t (leginkább tagsági szinten) leginkább egybetartó erő kétségtelenül a nosztalgia volt. A nosztalgia volt az, amely visszahozta a Rendszerváltás gettójából 1994-ben a pártot. A párttagság elöregedésével, a fiatalítás elmaradásával ez a kádári nosztalgia hosszan kitolódott. Ha az elmúlt 20 év MSZP első és másodvonalbeli káderállományán végignézünk, akkor az egykori KISZ-es fiúkat és lányokat, reformkörös tagokat látunk, akik a ’90-es évek végi kommunikációs robbanással mentális tényezők miatt nem tudtak és nem is igazán akartak mit kezdeni.
            Megjegyzés a „szellemi gettóról”: Talán emlékszünk még arra a megszégyenítő jelenetre, mikor Kis János nem fogott kezet Vitányi Ivánnal – nagyon beszédes kép. A szocialisták úgy kerültek vissza a közélet porondjára, hogy a véleményformáló értelmiség hallani sem akart róla; sőt letagadta, a kapcsolatot. Ez a ’90-es évek elején lejátszódott jelenet mai napig meghatározza a társadalom és a szocialisták viszonyát. Igaz, a szocialisták sem az ifjúság felé, sem a középosztály felé nem nyitottak kellő hangsúllyal. A párt egyre inkább a nyugdíjasok érdekvédelmi szervezetévé és szociális kifizető-hellyé változott. A Generációs törést jól mutatja, hogy a párt szellemi holdudvarához tartozó Politikatörténeti Intézet fiatal kutatói egyre inkább az LMP felé kacsingatnak.

A tavaszi történelmi vereség óta mindkét képlet felülíródott. A kisebbik rossz-formula nem játszható, lévén az MSZP elveszített váltópárti jellegét, a nosztalgia pedig még egy választásra nem lesz elég. Annak ellenére, hogy a párt két kongresszust is tartott a nyáron, lényegi változás nem történt. Mindenki „sodródik” az eseményekkel, készül az esetleges novemberi kongresszusra, melyen ugyanúgy nem lesz semmi, mint az eddigieken. A vezérkar nyaralni ment, Szanyi kapitány magára hagyottan áll. Horváth Csaba időnként még feltűnik, de talán jobb, hogy nem látjuk olyan gyakran.
            Akárhogy nézzük: az októberi választások után az MSZP-nek végre szembe kell néznie önmagával. 20 év kibeszéletlen problémák halmozódtak fel a pártban, melyet eddig úgy oldottak meg, hogy partszélre sodorták a méltatlankodókat vagy, ami rosszabb volt: hagyták, hogy kibeszéljenek, amennyiben a struktúrát békén hagyják. A marginalizálásra jó példa Hegyi Gyula, Keserű Imre, Kósa Ferenc vagy Tabajdi Csaba esete, míg az utóbbira a már említett Szanyi kapitány és Szili Kati.
            Véleményem szerint ősszel a „partszakadás vagy pártszakadás” dilemmája elé fog nézni a szocialista formáció. (Megjegyzés: Európában nincs még egy szocialista párt, melyben „kínosan ciki” az elvtárs megszólítás vagy az Internacionálé éneklése. Tony Blairnek ez sohasem okozott lelkiismeret furdalást…)
            Kanyarodjunk vissza eredeti témánkhoz: Az önkormányzati választások sajátossága, hogy elvben sokkal több lehetőséget nyit a helyi együttműködések irányába, mint az országos szavazás. A pártok fel tudják mérni, hogy az ország mely területein erősek helyben, s ahol erre esély mutatkozik, ott az egyik párt visszaléphet a másik helyi erős emberének javára és viszont. Ez a stratégia lehetőséget teremt arra, hogy a pártok ügyesen osszák be a pénzügyi és humán erőforrásaikat. Azonban, ha a dolgok jelenlegi állását nézzük az önkormányzati választás inkább a pionírok és a mohikánok csatája lesz.
            Éppen ezért kampány voltaképpen a kispártok között zajlik. Budapest forgalmasabb helyein csendben kampányol egymástól pár lépésre az LMP és a Jobbik. Az önkormányzati választáson az LMP-nek és a Jobbiknak egyaránt az ellenzéken belüli dominancia megszerzése a tét.
            Az elmúlt hónapokban kialakult egy rossz egyensúlyi állapot, melyben az ellenzék nem találta meg a helyét és szerepét. A Jobbikon belüli törésvonalak megcsillantak a nyáron, mely olyan one-man-show-ban csapódott le, mint Zagyva György Gyula kijelentései – aki, mint tudjuk, nem tagja a Jobbiknak, csak a parlamenti frakciónak. (A többit, majd a folyosón megbeszéljük.) Továbbá a Jobbik képviselői az utcai és a parlamenti politizálást próbálják összehangolni, így a Gárdától először kissé felemásan, majd nyíltan határolva el magukat.
            A Jobbik minden próbálkozása ellenére a közéletet a Fidesz tematizálja, sorra véve el a Jobbik korábban sikeres kártyáit. A kormány, még arra is képes volt, hogy a szavazói elvárásoknak megfelelően (hosszútávon ellehetetlenítve saját bázisát) nekimenjen az IMF-nek és az EU-nak.
            Az önkormányzati választás másik tétje, hogy az urbánus LMP mennyire tud alternatívát nyújtani? Jávor Benedek mezítlábas figurájával az LMP komolyan abban gondolkodik, hogy 2014-ben maga lehet a Fidesz alternatívája, fokozatosan ráépülve a magára hagyott baloldal bázisára.
            A két kispárt esetében a mérce a tavaszi eredményük felülírása vagy a visszaesés. Az LMP néhány képviselőtestületben talán lehet a mérleg nyelve, utat nyitva a Fidesszel való közreműködéshez. A Jobbik néhány településen talán tud polgármestert szerezni, de elsősorban Észak-Kelet Magyarország önkormányzataiban fognak megerősödni.
            Október után talán mozgásba jön az ellenzék és a kormány is nekiláthat a régóta esedékes reformoknak, melyet taktikai okokból kitolt a választások utánra. 2/3-os parlamenti felhatalmazással lehet is mit megreformálni a közigazgatás rendszerén.
            Csak egy példa: A hajdani tanácsrendszer átalakítása a mai napig nem történt meg. Ne higgye bárki, hogy amikor lecserélték a „Tanácsháza”-t „Polgármesteri Hivatal” feliratra, akkor ezzel a legkisebb mértékben is megtörtént volna a helyi közigazgatásában bármilyen reform. A közigazgatást 1990 után a többször módosított államigazgatási eljárásról rendelkező 1957. évi IV. törvény szabályozza. A tanácsháza helyén, ugyanazok az emberek, ugyanaz a kiszolgáló személyzet mely tegnap még elvtársnő, párttitkár és TSZ-elnök volt lettek a Rendszerváltás hajnalának új földesurai.
            Éppen itt az ideje, hogy igazi reformokkal rendezzék a jogalkotók az önkormányzatok működését, amely közvetlenül érintkezik az állampolgárokkal, az sem elhanyagolgató, hogy az állami adóhatóság működése állampolgár és vállalkozás ellenes, és az eljárásai legalább 80 %-ban súlyosan alkotmánysértő.
            Visszatéve az október utáni várható helyzetre, a következő forgatókönyvekkel számolhatunk (a tévedés jogát persze fenntartom):

a.) a Nemzeti Együttműködés Rendszerével (NER) szemben kialakulhat egy esetleges MSZP-LMP tengely, mely egyesítené a fiatalos érzésvilágot és a dinamizmust, a technokrata rutinnal. A felmérések alapján azonban az LMP szavazóbázisa a liberális hozzáálláson túl közelebb van a Fideszhez, mint a baloldalhoz (ha beszélhetünk egyáltalán baloldalról).

b.) A kormány önmagán hajt végre korrekciót, ha tetszik egyfajta palotaforradalmat, melynek során az Orbánhoz hű erőket elsöpri egy européer jobboldali technokrata klikk. A Fideszben ezt a szárnyat Pokorni, Rogán, Schmidt Mária, Matolcsy és Stumpf István képviseli a legkövetkezetesebben. Nem véletlen az sem, hogy Áder János, Szájer Józsefhez hasonlóan Brüsszelbe lett „száműzve”. Ez a fajta LMP-Fidesz összeborulás a Fidesz számára kellemetlen „ultra magyar” elemeket iktatna ki, stabil 10-15%-t biztosítva a szélsőjobbnak, mely kellemes ál-ellenzéket biztosítana az elkövetkező 2 ciklusra legalább. Az elképzelés azon a logikán bukfencezne el, hogy az LMP sokkal inkább a Fidesz kihívója, mint partnere kíván lenni, ráadásul a baloldalon hamarosan óriási erőtér fog felszabadulni, melyet nem lehet kihasználatlanul hagyni.

c.) Több elemző is azon a véleményen van, hogy a patthelyzetet egy új, vagy újrapozícionált szereplő vagy pártalakzat oldhatja fel. Erre a mai politikai palettán egyedül Gyurcsány Ferenc lenne képes, aki azonban tanult hibájából és 2012 előtt biztosan nem tér vissza a politikai életbe. Ebben az esetben az MSZP-ben párszakadás állna elő, melynek során Gyurcsány egy liberális-centralista egységgel jönne ki, mely hatásosan foghatna össze az LMP-vel. (Megjegyzés: az LMP-nek hamarosan amúgy is nevet kell váltania, hiszen a „lehet más” egyszeri alkalomra szólt.). Ebben az esetben létrejönne egy valódi szocialista alakzat is, mely közép- és hosszútávon az ország előnyére válna. Európában kevés olyan ország van, ahol a jobboldali ellenkultúrát egy baloldali-szocialista-anarchista alakzat ne volna képes kordában tartani. A Gárda menetelése pl. Berlinben utcai zavargásokhoz vezetne. Csehországban pár évvel ezelőtt a katolikus egyház állta el a menetelő neonácik útját.

Végignézve a hazai palettát, csak azt mondhatjuk, hogy a valódi forradalom holnapután lesz, új vagy újrapozícionált szereplőkkel, pártok romjain vagy pártok egyesüléséből és leszakadásából. Marx írja egy helyen: „Most úgy látszik, mintha a társadalom visszalépett volna kiindulópontja mögé; igazában még csak most kell megteremtenie magának a forradalmi kiindulópontot, azt a helyzetet, azokat a viszonyokat, azokat a feltételeket, melyek között a modern forradalom egyáltalán komollyá válik.” Nincs mást tenni, várunk egy kissé.

Csókás Máté

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.