Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GUMIKALAPÁCSOK ÁRNYÉKÁBAN

2009.10.04

Gumikalapácsok árnyékában

Az edelényi polgármester hülyeséget beszélt. Mert gumikalapáccsal célzottan kárt nem lehet tenni egy magzatban. Meg ugyan miért is tennének, amikor a hazai ellátórendszer szívesen közreműködik abban, hogy a nehezen kezelhető gyerekeket egyszerűen fogyatékossá nyilvánítsák szakhatóságaink.
            Ez egy dolog. A jelenséget azonban nem intézhetjük el ennyivel, mert ennél többről van szó. Azzal a súlyos ténnyel szembesülünk, hogy egy kétharmados parlamenti többség irányába kacsingató politikai erő egyik helyi szinten meghatározó embere uszításba kezdet.
            Persze nem ő az első, komplett politikai formáció is van, amelynek hátterét a kisebbségek elleni gyűlöletkeltés adja. Sőt, fogalmazzunk pontosan a cigányellenesség az egyik központi témája a közéletünknek. A hergelt többséget maga mögött tudó politikai kisebbség áll szemben több százezernyi magyar, de kitaszított emberrel és egy olyan politikai kisebbséggel, amely humanista, európai módon igyekszik ezt a kérdéskört megközelíteni.
            Jelen helyzetben minden tényező megvan ahhoz, hogy egy pogromokkal és ellenpogromokkal tarkított polgárháborús helyzetbe kerüljünk. Kik a felelősök? Elsősorban azon politikai erők, akik felelőtlen módon élenjárnak a hergelésben. Másodsorban pedig egy torz szociális ellátórendszer, amely a maga tökéletlensége miatt létbűnözésre, a legváltozatosabb túlélési technikák kidolgozására kényszerít több tízezer embert. A jobboldal fasisztoid magatartását nem kell bemutatni, látjuk és tudjuk, hogy miért kártékony, amit tesznek. Ők ilyenek is maradnak. Őket morális elítéléssel, humanista gondolatokkal nem tudjuk marginalizálni. Őket csak úgy lehet ellehetetleníteni, hogy a magyar társadalom számtalan gyógyírjára orvosságot találunk. Ez azonban egy akkora kihívás, hogy államférfi, vagy politikai erő legyen a talpán, amely képes ezen grandiózus kihívásokra hatékony választ adni.
            Vegyük sorra a jelenségeket, ne csak felszínesen, hanem lássuk meg a mélyben húzódó lényeget is. Az alapvető probléma a többség és a kisebbség együttélése. Minden társadalomban van középosztályi mentalitással bíró embertömeg, amely általában ellenségesen viszonyul a peremre szorult, vagy a társadalomból kiszorult embertömegekhez. Minden társadalom életében meghatározó az, hogy ezek az ellenérzések milyen szintre jutnak el, illetve milyen ellenhatások történnek. A sokak által demokratikus etalonnak tekintett Angliában a polgárosodási folyamat hajnalán, pár száz évvel ezelőtt még egyszerűen lemészárolták a gazdasági szerkezet átalakulása miatt földönfutóvá vált embereket. Az elkötelezetten keresztény és ezáltal jóval humánusabb országokban, főleg Dél-Európában ugyanakkor a szegényekkel és elesettekkel szemben képtelenek voltak bestiális brutalitással fellépni. Ezekben az országokban a krisztusi tanítás elveinek megfelelően a többség szinte minden körülmények között támogatólag viszonyult a szegényekhez. Igaz, hogy a támogatás nem volt több néhány karéj száraz kenyérnél, de az élethez szükséges minimumot azok is megkapták alamizsna formájában, akik ugyanilyen életvitel miatt a korabeli Angliában egyszerűen talán lemészároltak volna.
            Magyarországon a szegényekkel szemben hasonló alapelvek működtek, mint Európa humánusabb felében. A faluközösségek, vagy a hasonló közösségi keretek közt működő városokban a szegények számára mindig jutott valami. Mondhatni a szegények a náluk is szerencsétlenebbek irányába jórészt a keresztényi tanítások szerint mutattak szolidaritást.
            Mára ez a szolidaritás tűnt el, vagy reméljük, hogy szorult inkább háttérbe. A második világégést követően, hasonlóan minden iparosodó országhoz, a társadalom radikálisan átalakult. A korábban a szegénységet is viszonylag hatékonyan kezelni tudó közösségek felszámolódtak, a társadalom atomizálódott. A recesszió, mely a hetvenes évek közepétől egyre jobban erősödött elindított egy súlyos válságspirált, amely mostanra érkezett el mélypontjára. A SZETA, amely a nyolcvanas évek elejétől vetette fel egyre hangosabban az elszegényedés problémakörét világított rá erre a folyamatra először. Megmutatta, hogy milyen reménytelen helyzetben élnek emberek az országban, de magunktól is láthattuk például a „csöveskultúra” térhódítását, azt, hogy egyre többen vannak, akik nem találják meg a számításukat a társadalomban és ezért lassan, de biztosan kicsúsznak a társadalom peremére.
            Az igazi katasztrófát azonban a rendszerváltás hozta el. Az átalakulás rendkívüli volta miatt nem maradt elegendő energia arra, hogy a lecsúszást, amely időközben milliós nagyságrendű társadalomból való kizuhanássá vált, valaki valóban hatékony eszközökkel megállítsa.
            Megbecsülhetetlenül sokan vesztették el előbb munkájukat, majd stabil lakhatásukat, azon lételemeket, amelyek az egyének és családok életének legszilárdabb alapja. Sokan, főleg a munkásszállók lakói hajléktalanokká lettek, azonban ők jellemző módon a nagyvárosi közegben éltek tovább, ahol az életben-maradáshoz szükséges minimális javakat elő tudták teremteni úgy, hogy mindeközben nem váltak domináns tényezővé a helyi életben.
            Azt, hogy többségük nem süllyedt el teljesen a viszonylag jó ellátórendszer és a nagyvárosokban meglévő alkalmi munkák sokasága tette lehetővé. Ez a túlélési technika azok számára volt működőképes, akik a lakhatás és a munka mellett elvesztették családi kötelékeiket is.
            Azok azonban, akik családjukat fenntartva próbáltak megmaradni, nem találtak más kiutat, csak azt, hogy olyan települések irányába mozduljanak, ahol szűkös anyagi javakból is biztosítani tudják a lakhatást. Jellemző tendencia ebben az esetben a főként ipari nagyvárosokból a kisfalvak irányába való menekülés volt. Ezen településeken viszont jelenlétük a helyi közösségek mérete miatt jobban észrevehető volt, ráadásul itt szinte fel sem merült az, hogy munkát találjanak. A szociális menekültek tehát sok-sok magyar faluban tűntek fel riadalmat okozva a helyi közéletben. A gettósodás Magyarországon nem a nyugati mintákat követve zajlott le, hanem egy speciális menetrend figyelhető meg. A nagyvárosok lecsúszó rétegei kistelepülésekre érkeztek mind jobban növekvő populációt alkotva. A politikai döntéshozóknak mindez nem volt ellenére, sőt sok esetben kimutatható, hogy nagyobb városok szinte erőltették ezt a folyamatot. Elég csak arra a Ferencvárosra gondolni, ahol még az elmúlt években is történtek olyan esetek, hogy önkormányzati bérleményben lakó problémásnak minősített lakókat a főváros más kerületeibe költöztettek az önkormányzat anyagi hozzájárulásával. A főváros és a nagyobb városok szociális kitakarítása tehát közvetlenül is felelős a kistelepüléseket súlytó szociális invázióért. Nem helyben kezelték a problémát, hanem egyszerűen továbbpasszolták azt.
            A másik fontos tényező amely a kistelepülések gettósodásához vezetett, az volt,  hogy a hazai mezőgazdaság elhúzódó válsága és leépülése temérdek munkahelyet szűntetett meg.  Ha volt is munka a mezőgazdaságban, az csak bejelentetlen és idényjellegű munka lehet. Olyan tevékenység, amelyre családfenntartást építeni lehetetlen.
            Az elmúlt húsz esztendőben tisztán lehetett látni mindezt, mégsem történt semmi. A döntéshozók alamizsnaosztással próbálták ezen helyzet súlyosságát enyhíteni. A reménytelen helyzetben szorított emberek a létüket konzerváló segélyezetti körbe kerültek, akik pénzt csak szociális alapon szerezhettek, illetve gyermekeik után kaphattak még támogatást. Utóbbi akkor vált jelentős tényezővé az egyéni túlélési stratégiákban, amikor a baloldali kormányzat jelentősen megnövelte a családi pótlék összegét és európai elveknek megfelelően jelentősen megnövelte a fogyatékos gyermekeket nevelő szülőknek nyújtott támogatást.
            Akinek nincs pénze, az túlélési stratégiákat alkalmaz. Ilyen stratégiai elem lehet a gyermekvállalás jövedelemszerzési célból és ilyen stratégiai elem lehet az is, hogy valaki megpróbálja gyermekét fogyatékossá minősítetni. Egy szülő számára ez nyilvánvalóan nagy dilemma, azonban, ha ez a szülő azt látja, hogy gyermeke így is úgy is kirekesztődik, akkor legalább a jövedelmi helyzeten próbál javítani. Biztos vagyok benne, hogy éltanulókat még soha nem próbáltak szülők erőszakkal ilyen irányba terelni. Persze megfogalmazódik a kérdés, hogy miért is nincsenek roma éltanulók? Talán az oktatású rendszer szegregációját példázza ez a tény is? Egyértelmű, hogy a nyilvánvaló módon kirekesztően működő oktatási rendszerünk a problémás szülők problémás gyermekeit minden létező eszközzel igyekszik távolítani az iskolapadtól. Aki azt látja, hogy gyereke tanulás által úgysem törhet
ki abból a sorból, ami neki adatott, akkor még könnyebben megy bele abba a játékba, hogy némi pluszpénzt remélve gyermekét fogyatékossá minősítsék. Egy bizonyos ponton önkormányzat, pedagógus és szülő is egyet akar. Ehhez más nem is kell, csak annyi, hogy legyen egy bizottság, amelyik megírja a szükséges iratokat és máris megoldódott mindenki legnagyobb megelégedésére a probléma. A gyerek nem zavarja az iskolát, a szülő több pénzt kap, a számlát persze valakinek meg kell fizetni, de a Lajtán innen nem szokás az állami pénznek nevezett közösségi kiadásokat senki sem szokta sajnálni.
            Ennyi és nem több, ami azon tény mögött áll, hogy bizonyos helyeken az országos átlag fölött van a fogyatékos gyermekek aránya. Mert míg egy közosztálybeli család enyhe értelmi fogyatékos gyerekét szinte erőnek erejével tartják a normál oktatási rendszerben, addig a társadalom peremére szorult közösségekben minden mindegy alapon, elsősorban a várható pluszpénz miatt sok esetben az egészséges gyermekeket is erőltetik ebbe az irányba.
            Nincs titokzatos gyógyszer. Nincs gumikalapács. Ha van, akkor sem egy jól körülhatárolható társadalmi csoportra jellemző általánosan alkalmazott módszer, hanem néhány bolond által elkövetett bűncselekmény.
            Mit lehet tenni? Szinte semmit, de cselekedni kell. Elsősorban makrogazdasági szinten. Munkahelyek kellenek és munkaerő-piaci reintegráció. Ha nincs gazdasági élénkülés a kistelepüléseken, akkor szociális gazdaság kell és szociális alapú munkahely. Nem ínségmunka, hanem értelmes és egészséges éntudatot eredményező munka. Az egyszerű munkaerő-piaci lépések azonban még nem jelentenek automatikus sikert. Mert a reménytelenségbe taszítottak közül rengetegen vannak azok, akik képtelenek arra, hogy munkát vállaljanak. Elég csak arra gondolni, hogy szakértői becslések szerint Magyarországon több százezer az alkoholbetegek száma, akik szinte képtelenek a munkába álláshoz szükséges józan életvitelre. Számukra más alternatíva kell, de ezen alternatíva kidolgozásához arra is szükség van, hogy egyáltalán lássuk, hogy a jelenleg közösségi ellátásokból élők hány százaléka az, akik ilyen életvitelt visznek. A témában jártasak szerint a segélyezettek kevesebb, mint tíz százaléka sorolható ezen kategóriába.
            A második terület, ahol cselekedni kell, az a bűnüldözés területe. Tény, hogy rendkívül összetett bűncselekmények vannak, amelyek piócaként telepedtek rá a társadalom peremére szorult emberekre.
            Elsőként említhetjük természetesen az uzsorát, a szocpolcsalást, de a jogilag nem kifogásolható szerencsejáték és a silány alkoholos italok terjesztése is ide sorolható. Mindezen területeken rendkívül nagy összegek vándorolnak el a támogatottaktól. Mondhatjuk, hogy magánvagyonná válik a közösségi támogatás, ráadásul például a silány alkoholos italok fogyasztása újabb közösségi kiadásokat generál az egészségügyi területen.
            Ha uzsoráról, szerencsejátékról beszélünk szinte automatikusan szembetalálhatjuk magunkat a szervezett bűnözői körökkel is, akik egyedüliként érdekeltek a jelenleg támogatási rendszer fenntartásában. A velük való leszámolás, az ő leválasztásuk a támogatottakról az egyik legnagyobb feladat.
            Ha kitörési pontokat keresünk, akkor a munka világa mellett a tanulás világa lehet a másik fontos terület… Az a rendszer amelyről köztudott, hogy ma Magyarországon az egyik legdurvábban szegregáló területe életünknek. Napjainkban az iskola nem esély teremt, hanem egyenlőtlenséget generál. Elég csak megnézni azt, hogy a hátrányos helyzetű települések iskolái nagyságrendekkel kevesebb anyagi forrásból gazdálkodnak, mint a tehetős települések ugyanolyan típusú oktatási intézményei. Amíg ez így van, addig biztosak lehetünk benne, hogy a gazdag gyermeke még gazdagabb lesz a szegényé még szegényebb. Amíg egy jó tanár több pénzt kap egy városi elitiskolában, mint egy kisfaluban, addig nem fog kistelepülésre menni, ha ott van, elvándorol onnan. A helyzet gyógyírjának receptje persze egyszerűbb, mint gondolnák. A szociális katasztrófa sújtotta településeken pedagógusi munkát vállalóknak jelentős többletjövedelmet és stabil életkörülményeket, tervezhető jövőt kell biztosítani. Megállítani és visszájára fordítani az értelmiségi elvándorlást.
            Megfizetett és elhivatott pedagógusokra van szükség. Tanítókra és tanárokra, akiket nem elég egyszerűen pénzzel kitömni, hanem elő kell írni számukra a magas szintű szakmai munkát persze nem elég egyszerűen magasabb jövedelemmel. Tenni kell azért, hogy érdekeltek legyenek tanítványaik sikerében és ne csak arra legyenek ösztönözve, hogy a problémás gyerekektől a lehető legrövidebb idő alatt megszabaduljanak. Külön kell jutalmazni azt, ha tanítványaik eredményesen teljesítenek, miként azt is jutalmazni kell, ha tanulóik a nyolc általános vagy a középiskola után továbbtanulnak.
            Néhány évtizeddel ezelőtt a kistelepüléseken tanító emberek az egyik legfontosabb tényezők voltak a gyermekek szocializációja során. A gyerekek mindig példaképeket keresnek, olyan embereket, akiktől tanulhatnak és akiken érzik, hogy szeretik őket. A kiégett, megfásult pedagógusok, akik maguk is a legtöbb esetben komoly anyagi és életviteli problémákkal küzdenek nem alkalmasak arra, hogy ezen társadalmi feladatukat ellássák.
            Szükség van arra, hogy a szociális hátrányokkal küzdő gyerekek közvetlen környezetükben is lássák, hogy a tudás által igenis lehet haladni. Jelen helyzetben éppen azért van a bűnözői magatartásnak presztízse a szegény fiatalok körében, mert azt látják, hogy ezen tevékenység az egyetlen kitörési pont a jobb élet irányába. Ha a roma fiatalok elkötelezett roma pedagógusoktól tanulhatnának, akiket ezért a munkájukért a társadalom is megbecsüli, akkor talán maguk is érezhetnék, hogy van haladás a tudás által. Mindaddig azonban, míg a feltörekvő roma fiatalokat az államigazgatás személytelen gépezete szinte felszippantja és eltűnteti, addig nincs remény arra, hogy pozitív példájuk tömeges igényt jelentsen a mai gyerekek körében.
            Arra, hogy mozdulásra bírjuk ezt a súlyos problémákkal telített állóvizet még több lépés meghozatalára van szükség. Összefoglalva mind lényegét, azt kell mondani, hogy a magyar vidéknek, cigánynak és nem cigánynak egyaránt remény kell. A hazai kistelepülések nagyobbik hányada súlyos és reménytelenül depresszív helyzetben van. Olyan szintű a reménytelenség, a kiúttalanság, hogy maga ez a tény ösztönzi a gyors lakosságcserét, azaz az iskolázott jobb jövedelmi helyzetűen menekülésszerű elvándorlását a kistelepülésekről. A reménynek ezer arca van. Lehet munka, lehet közösségi tevékenység, sport a gyerekeknek, nyugdíjasklub az időseknek, közéleti szerveződések és rendezvények minden korosztály számára. Mind-mind olyan tevékenységek, amelyek tanult és képzett, helyben a biztos és nyugodt megélhetést megtaláló szakemberek létét feltételezik. Indítsunk speciális képzési programokat falusi fiatalok számára, hogy mind többen legyenek azok, akik pedagógusi, sportedzői, modernizált népművelői pályára kívánnak lépni azon közösségekben, amelyekben felnőttek. Számtalan kezdeményezés bizonyítja, hogy a nagyvárosokon kívül is van élet, de valamennyi kezdeményezés mögött olyan integrátor személyiségeket találunk, akik minden külső tényező ellenére mertek merészen újítani, helyi szinten innovatívan fellépni.

Kalmár Szilárd

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.