Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A jóléti alrendszerek fenntartásának alternatívája

2009.01.30

A jóléti rendszerek fenntartásának nehézségei. Mit lehetne tenni védelmükben és fejlesztésükért?

 

A „jóléti állam” és a „szociális piacgazdaság” fogalmát általában szinonimaként használják, de a stilisztikai különbség valóságos különbségeket is takar. A szociális piacgazdaságot már egyfajta leépülő jóléti államnak lehet tekinteni, amelyben bevallottan elsődleges a piac szerepe, míg a jóléti állam esetében igen hangsúlyos az állami szerepvállalás és ezzel a jövedelmek igen jelentős mértékű másodlagos újraelosztása. A szociális piacgazdaságot elvben a neoliberálisok sem ellenzik, de annak szociális jellegét a „rászorulók” meglehetősen ködösen körülírt igen szűk csoportjára korlátoznák, a homályosan definiált „középosztályt” (beleértve a bérből és fizetésből élő munkásokat és alkalmazottakat is!) pedig az „ellustító” jóléti támogatásaiktól meg akarják fosztani.

            A jóléti rendszerek körébe tágabb értelemben minden olyan rendszert beleérthetünk, amely a társadalom széles körei számára akar bizonyos területeken versenytől mentes, általános elérhetőséget biztosítani – a „szükséglet”-elv alapján. Ide sorolhatók a munkaügyi jóléti rendszer-elemek, a foglalkoztatás állami támogatása, a kollektív szerződésekkel szabályozott munkafeltételek, a munkanélküli-ellátás és az államilag kötelező minimálbér is. Fontos elemei a jóléti rendszereknek a családi ellátások, az anyasági segélytől a családi pótlékig, a bölcsődei, óvodai rendszer kiépítése és fenntartása, a gyermekétkeztetési kedvezmények, vagy a családi adókedvezmények. Az időskorúak és munkaképtelenek nyugellátásai képezik a következő csoportot. Az említett ellátásokkal részben átfednek a legrászorultabbaknak vagy fogyatékkal élőknek járó szociális segélyek.

            Külön kérdés, hogy a közérdekű szolgáltatások mennyiben tartoznak a jóléti rendszerek közé. Ezek ugyanis olyan területeken működnek, ahol a tőkés rendszerben a profitnak is jelentős jogosultsága van, továbbá a lakosság egészét érintik, magasabb jövedelműek is részesülnek belőlük – nem véletlen, hogy ezek támogatásainak leépítésével kapcsolatosak az aktuális neoliberális „reformok” törekvései. Ide sorolhatók az alapvető közművek (víz, gáz, villany), a tömegközlekedés, az ökopolitika, az egészségügy és az oktatási rendszer. Mindamellett jóléti társadalom nem képzelhető el fejlett, közfinanszírozott közszolgáltatások nélkül. A korlátozott terjedelem miatt három területre szűkíteném ezt az áttekintést: a nyugdíjrendszerre, az egészségügyre és az oktatásra. Azért emelném ki ezeket a területeket, mert itt nem egyszerű szociális juttatásokról van szó, továbbá ezek azok a területek, ahol a neoliberális „reformpolitika” aktuális támadása állandóan folyik. Előre kell bocsátani azt is, hogy egyik ilyen területen sem lehet optimális megoldást találni a tőkés rendszer körülményei között, mivel azonban ezek belátható időn belül adottak, a „legkisebb rossz” irányába való törekvésnek is van értelme.

 

1.) A nyugdíjrendszer

 

A nyugdíjrendszer problémáját az az örvendetes tény okozza, hogy a tudomány fejlődése révén az emberi átlagéletkor a fejlett világban rövid idő alatt évtizedekkel meghosszabbodott. Bár ezt senki soha nem mondta ki, de a felosztó-kirovó „bismarcki” rendszer átlagosan 5-6 éves nyugdíjaskorral számolt, amelynek a 60-65 éves nyugdíjkorhatárok pontosan meg is feleltek. Mára azonban jelentősen megnőtt a 70 éven felüliek aránya, akik ezzel már 10-15 évet töltenek nyugdíjban, ráadásul a változatlan nyugdíjkorhatár miatt ez a nyugdíjas populáció számarányának növekedésével jár együtt – egyre kevesebb aktív dolgozónak kell „eltartania” egyre több nyugdíjast. Ez a nyugdíjjárulékok állandó emelését követelné, ami viszont vagy a dolgozó korosztályok életszínvonalát csökkenti vagy a munkaerő költségeit növeli meg olyan mértékben, hogy az elveszti versenyképességét a globális versenyben.

            A neoliberális gazdaságpolitika erre a problémára a tőle megszokott választ adja: a nyugdíjrendszer privatizációját. Vagyis mindenkinek egyéni számlája legyen, arra kell befizetnie, és külön is felelőssé teszik majdani nyugdíjáért: figyelnie kell a nyugdíjpénztár hozamára, hogy majdani nyugdíja a lehető legmagasabb legyen. „Öngondoskodásához” „felelős magatartásához” hozzátartozik az is, hogy a kötelező összegen kívül további megtakarításokkal is előkészítse békés öregkorát. Ezzel a rendszerrel a szélsőséges jövedelmi különbségek által okozott igazságtalanság mellett az a fő gond, hogy egyre szélesebb kört ki is zár a nyugdíj-jogosultságból: a tartós munkanélküliek körét. Ennek “megoldására” a kötelező befizetések egy részéből képezne tartalékot egyfajta öregkori alamizsna céljára, közben titkon arra spekulálva, hogy az egész aktív életét végignyomorgóknak csak kis százaléka fogja megérni a nyugdíjas kort... A másik “megoldást” a nyugdíjkorhatár emelése jelenti: ezzel ugyanis csökken az életben maradó nyugdíjasok aránya és nyugdíjas éveik száma. A módszer újabb problémát is generál: csökkenti a munkába lépő fiatalok esélyeit a munkalehetőségre, növeli az amúgyis mindnagyobb, tartósabbá váló munkanélküliséget, a tőkés rendszernek ezt a megoldhatatlan rákfenéjét! A „megoldás” harmadik eleme a nyugdíjak csökkentése – legalábbis az állami nyugdíjaké – ez viszont népszerűtlensége miatt problematikus.

            Az, hogy a neoliberális megoldások nem működnek, ha humánus megközelítéseket is alkalmazunk, nem meglepő. Mit lehetne tenni ? E cikk terjedelme nem teszi lehetővé a hosszú fejtegetést, Jacques Nikonoff, a francia ATTAC volt elnöke ezzel kapcsolatos cikkeiben számos részletkérdést elemez: http://www.attac.hu/cikk.php3?id_article=570

 

Következtetéseinek rövid összefoglalása:

 

I. A nyugdíjak finanszírozása elsősorban a termelés és a megtermelt gazdagság elosztásának a függvénye. Egy nyugdíjrendszer pénzügyi egyensúlyának fenntartásához öt feltételrendszer létezik: a társadalom által megtermelt gazdagság mennyisége és minősége (1), az elvonási arányok és technikák ebből a megtermelt gazdagságból (2), a nyugdíjrendszerek befizetőinek száma (3), a tagdíjfizetések éveinek száma (4), a kifizetett nyugdíjak száma és összege (5).

            Ebből a legfontosabb elem a megtermelt gazdagság, nem pedig az aktívak száma. A befizetett járulék egészen kicsi növekménye is elegendő lenne a pénzügyi egyensúly helyreállításához. A járulékfizetők számának növekedése a probléma egy jelentős részét megoldaná. A nyugdíjkorhatár emelése egyáltalán nem szükséges; a nyugdíjcsökkentés társadalmilag-politikailag elfogadhatatlan.

 

II. A nyugdíjfinanszírozást egy újtípusú teljes foglalkoztatás biztosíthatja. A jelenlegi rendszerben, a bértömeg nagysága a meghatározó tényező a nyugdíjfinanszírozásban. Négyféleképpen lehet növelni ezt a bértömeget: a bérek növekedésével; az újtípusú teljes foglalkoztatás megteremtésével (idetartozik a nyugdíjkorhatár rugalmassá tétele – hiszen nagyon különböző az emberek fizikai “elhasználódása” különböző szakmákban -; a szakmai folyamatosság - stabil munkahelyek kellenének a mai ideiglenesek helyett ). Nikonoff kiemeli még a munkaerő átirányítását a nem-termelő szektorokba, a paranoiával határos inflációs félelmektől való megszabadulást és a pénzpiaci műveletek és nagy vagyonok jelentős megadóztatását (ún. Tobin-adó), és ezzel azok hozzájárulását a nyugdíjprobléma megoldásához.

 

2.) Az egészségügyi rendszer

 

Magyarországon a 2006-ban megválasztott szociálliberális kormány megszorító intézkedései elsősorban ezt a területet érintették. A neoliberális intézkedések lényegesen nem tértek el a többi volt szocialista országban, de számos nyugat-európai „jóléti államban” is bevezetett „reformoktól”: „önrész” bevezetése (vizitdíj), a betegutak szigorúbb tervezése, az „alapcsomag” szűkítésének terve, a „volumenkorlát” – és végül, ami „kiverte a biztosítékot” hazánkban: az egészségbiztosítás privatizációjának terve. Kétségtelen, hogy az egészségügyben tapasztalható árrobbanásra a jelenlegi rendszerek nem kínálnak megoldást. A lakosság több vonatkozásban is egyenlőtlenül fér hozzá a szolgáltatásokhoz: elsősorban jövedelmi helyzete, másodsorban lakóhelye, végül pedig képzettsége miatt. A hazai problémákat tovább növelte a „potyautas”-hatás: a fekete- és szürkegazdaság nagy súlya miatt széles rétegek vették igénybe az egészségügyi ellátást járulékfizetés nélkül, vagy irreálisan alacsony járulék fizetésével, annak ellenére, hogy jövedelmi helyzetük ezt nem indokolta. Ezt a mindenkori hatalom hallgatólagosan tudomásul vette. Mivel ebben az ügyben másfél évtizedes mulasztás terhelte a kormányokat, a megoldáshoz nem volt elég a potyautasok kiszűrése, járulékot is kellett emelni. Ezt azonban neoliberális „reformok” nélkül, tényleges társadalmi párbeszéddel, valószínűleg a lakosság többségének hozzájárulásával is el lehetett volna érni...

            Az említett, elsősorban az új diagnosztikai és terápiás módszerek (köztük gyógyszerek) által okozott árrobbanás hatásait eddig sehol nem tudták kivédeni. Valószínűleg bele kell törődni abba, hogy az átlagos életkor hosszabbodása és a tudományos eredmények közös hatása az egészségügyi költségek arányának jelentős emelkedése lesz. A kérdés, hogy hogyan lehet mindezt úgy megoldani, hogy gyógyulásunk ne pusztán jövedelmünktől, lakóhelyünktől és informáltságunktól függjön – vagyis legalábbis hogyan törekedhetünk esélyegyenlőségre.

            Az egyik legfontosabb intézkedés a járulékok következetes behajtása. Megengedhetetlen, hogy felső középosztályi életnívón élők nagy számban minimálbér után fizessenek járulékot. Elfogadhatatlan a magas jövedelmek részleges mentesítése is (Bokros Lajos szavaival élve: a „kényszerszolidaritás” mérséklése). Az abnormálisan egyenlőtlen jövedelmek rendszerében ezeknek a rétegeknek – akár kényszerből is – vállalniuk kell a magas járulékok fizetését. A költségek csökkentése sem lehetséges „beruházás” nélkül: ki kellene terjeszteni a betegségek szűrését, többet kellene költeni prevencióra – ez hosszabb távon gazdaságilag is megtérül. Mérsékelni kellene a területi egyenlőtlenségeket – ennek aligha járható útja a kisebb települések kórházainak megszüntetése, vagy az egyébként indokolt kórházi ágyszám-leépítés a helyébe lépő járóbeteg-ellátás létrehozása nélkül. A botrányszagú, ingatlanspekuláció gyanúját felkeltő intézménybezárások (OPNI, Svábhegy) elfogadhatatlanok. A mindenkire kiterjedő egészségbiztosításnak széles alapcsomagot kellene garantálnia, elsősorban a gyógyítást és megelőzést kell finanszíroznia, a „hotelszolgáltatások” esetében képzelhető el a kiegészítő biztosítások bevezetése. Röviden összefoglalva: egészségünk megőrzése, fenntartása kétségkívül megdrágult. Ennek baloldali megoldása csakis a megnőtt költségek jövedelemarányos szétterítése lehet.

 

3.) Az oktatási rendszer

 

Az oktatási rendszerben külön kérdés a közoktatás és a felsőoktatás ügye. A közoktatás kifejezetten a rendszerváltás után került súlyos válságba Magyarországon, az addigi egységes rendszer szétverése következtében. A jelenlegi kaotikus rendszerben a jövedelmi és képzettségi alapon kialakult esélyegyenlőtlenség kezelhetetlenné vált: az iskolák egy része képtelen minimálisan is piacképes munkaerő kibocsátására, vagy továbbtanulásra történő előkészítésére. Elfogadhatatlan a vidéki kis iskolák megszüntetése úgy, ha a gyerekek szervezett, térítésmentes szállítását nem oldják meg. A tanulói létszámcsökkenés miatt feleslegessé vált pedagógusokat meg kellene tartani a pályán: a hátrányos helyzetű diákok államilag szervezett felzárkóztatásában találhatnának munkát, ezzel legalább megindítva egy olyan akciót, amely hosszú évek múlva megszüntethetné azt a társadalmi szakadékot, amely az elit iskolák és a leszakadtak diákjai között a PISA-felmérések adatai szerint az Európai Unióban Magyarországon az egyik legszélesebb. Nem fogadható el az a gyakorlat, amely a bukásmentes iskolát a követelménymentes iskolával azonosítja. A leszakadás és a szegregáció képezi a hátterét az iskolai agressziók gyakoribbá válásának is.

            A javuláshoz indokolt lenne a kaotikus helyzet rendezése és a hat- és nyolcosztályos középszintű képzés bizonyos fokú korlátozása. A 14 éves kor előtti középfokú oktatásnak olyan, korán megjelenő készségek fejlesztésénél van értelme, mint a matematika, vagy a művészetek. Probléma, hogy túltengenek a gimnáziumok: számosan csak a nevükben azok, szükség lenne szigorúbb szelekciójukra, a felsőoktatásban már alkalmazott akkreditációra. Igen fontos lenne a szakképzés becsületének helyreállítása, a piaci igényeknek megfelelő szakmák preferálásával. Bár a nyelvoktatás azon kivételes terület, ahol jobb a helyzet az 1990 előttinél, a befektetett energiához és időhöz képest az eredmények még ma is eléggé siralmasak: a magyar munkaerő kisfokú mobilitása ezzel is összefügg. A közoktatásnak biztosítania kellene, hogy minden középiskolás diák megfelelő informatikai ismeretekkel, használható idegennyelv-tudással és az általános műveltséghez szükséges természet-tudományos és humán ismeretekkel érettségizzen le.

            A felsőoktatás elsőre kevésbé tűnik közügynek, de diákok és családtagjaik százezreit érinti és a jövő értelmiségének képzése itt történik. Jelenleg a magyar felsőoktatás összességében a szükségesnél több diákot oktat, kedvezőtlen szakmai összetételben. Ez politikailag is veszélyes, mert – tudjuk a XX. század történelméből - az állástalan diplomás a szélsőjobboldali ideológiák fő befogadója és terjesztője. Európa egyre több államában vezetnek be újra tandíjat, általában azzal az indokkal, hogy az így beszedett összegből a felsőoktatás színvonala javítható, a felsőoktatás állami támogatása pedig csökkenthető, mert ezzel is adót lehet mérsékelni (adóverseny!). Akárcsak a nyugdíjrendszer vagy az egészségügyi rendszer esetén, itt is a privatizációs megoldásokat preferálják. Magyarországon azt a mennyiségi túlképzésből eredő problémát is tandíjjal akarták megoldani, amit az alkalmatlan, tanulni nem, vagy alig akaró, felelőtlen gyermekkorát meghosszabbító diákok egyre növekvő száma jelent. Ez a megoldás azonban a terheket a szerényebb jövedelmű családokra rakná, akiknek a népszavazás által eltörölt 100-150 ezer forintos félévenkénti „részhozzájárulás” is súlyos terhet jelenthet és – a diplomák egyre bizonytalanabb munkaerőpiaci értéke miatt – el is riaszthatja a gyermekek továbbtanításától. A neoliberális javaslatoktól eltérően, a jóléti elvek szerint az állami képzés kereteit a – ma már a korábbiaknál jobban – prognosztizálható szükségletekhez kellene igazítani és az elviselhető szinten megállapított tandíjat csak a gyengébb tanulmányi eredményt produkáló hallgatókra kellene kivetni, az állami képzésben alkalmatlannak bizonyuló – magyarán bukdácsoló – diákokat pedig ki kellene cserélni a költségtérítéses képzés legjobbjaival. Nem látszik viszont szerencsésnek és igazságosnak ennek százalékos szabályozása, amint az a rektorok új tervezetében. szerepel. Alaposabb szelekció lenne szükséges a felsőfokú intézmények akkreditációjakor is. Összefoglalva, meg kellene tartani azt a vívmányt, amit a megfelelő képességű és szorgalmú diákok számára a tandíjmentes képzés jelent, egyúttal korlátokat állítva az alkalmatlan hallgatók és az alkalmatlan felsőfokú intézmények működése elé.

 

*

 

A jóléti rendszerek fenntartásának és fejlesztésének fő problémáját a finanszírozás jelenti. A globalizációs hatások miatt sajnálatos adóverseny alakult ki, amely az Európai Unión belül is a költségek állandó csökkentésére, a jóléti rendszerek leépítésére indítja az országokat. A jóléti rendszerek védelme – bármennyire állunk is ki a védelmükben – aligha lesz fenntartható nemzetállami keretek között: a drágább gazdaságból a tőke átszivárog az olcsóbb országba, ezzel a vívmányok fedezete is elvándorolhat. A nemzetállami támogatásokat csak regionális szinten lehet pótolni. Ehhez az Európai Unióban gyökeres fordulatot kellene elérni. A tőke szabadságához hasonló garanciákkal kellene védeni a közszolgáltatásokat és jóléti rendszereket, harmonizálni az adózást, továbbá a már említett Tobin-adó valamilyen formájának uniós szintű bevezetésével meg kellene akadályozni, vagy legalábbis igen kedvezőtlenné tenni a spekulációs tőkemozgásokat és a tőke kimenekítését. Ha egy mondatban kellene összefoglalni: a nemzetállamok helyett az Európai Uniónak kellene megvédenie és továbbfejlesztenie mindazt, amit a kissé homályosan „európai szociális modell”-nek nevezett jóléti állam – a létező kapitalizmus több évszázadának egyetlen igazi sikertörténete – jelent. Ez egyébként feltétele a még oly korlátozott demokrácia fennmaradásának és továbbfejlesztésének is – utóbbi ugyancsak ráférne az Unió jelenlegi döntéshozási mechanizmusaira is !

 

                                                                                     Hrabák András

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.