Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A „válságkezelés” és annak következményei

2009.07.10

Baloldali szemszögből elemezni a Bajnai-kormány munkáját és annak következményeit nem tartozik a hálás feladatok közé. Könnyű lenne a problémát a Fidesz módján megközelíteni, hogy Bajnai Wallis-ának egykori libaügyével, vagy a kormány és a vele együttműködő gazdasági elit prominens figuráinak offshore ügyleteivel igazoljuk, hogy morálisan alkalmatlanok bármilyen válságkezelésre – ami egyébként akkor is igaz, ha a Fidesz szónokai mondják - de egy baloldali kritika nem állhat meg ezen a valóban populista szinten. A jelenlegi kormány politikájának elemzése pedig nem lehetséges az előzmények végigtekintése nélkül.

A pénztőke útja a közvetlen politikai hatalomhoz

A történetet legkésőbb 2006 tavaszától, a Gyurcsány Ferenc által az MSZP számára megnyert választástól kell kezdeni. A 2006-os választás sorsát nem a gazdasági helyzet elhallgatása döntötte el, bár ez kétségtelenül megfosztotta a Fideszt egy adujától, hanem Gyurcsány kiváló „előadói” képességei. Bár a lakosság jelentős része tudta, vagy érezte, hogy a „jóléti rendszerváltásnak” bealkonyult, Gyurcsány el tudta hitetni a választókkal, hogy „nem kell félni, nem fog fájni”. A választást követően a közvélemény számára júniusban kezdett világossá válni, hogy valójában mekkora és miféle „műtétre” készül a kormány. A kora őszi áfa- és TB-járulék-emelés majd az augusztus 20-i halálos áldozatokkal járó vihar által kiváltott rossz hangulatba két héttel a helyhatósági választás előtt robbant be az „őszödi bomba”. Ezt követte a rendőrség botrányosan amatőr fellépése a TV-székháznál, majd az ezt követő napok rendőri bosszúhadjárata, ami a Kossuth-téri zsibvásár eltűrésével, majd az emlékezetes október 23-i újabb rendőri akcióval párosult. Az őszödi beszéd által kiváltott permanens társadalmi nyugtalanság legveszélyesebb hozadéka az addig lappangó provinciális szélsőjobboldal nyílt utcai megjelenése lett.
Gyurcsány Ferenc valószínűleg arra számított, hogy a rendelkezésére álló négy évből az első kettőt sokkterápiára használja fel, hogy aztán a meginduló gazdasági növekedés áldásaival érvelve 2010-ben újra választást nyerjen. A kialakult társadalmi nyugtalanság, az erőszakos neoliberális doktrinerség, majd a globálissá váló válság azonban keresztülhúzta ezt a számítását, ami véleményünk szerint még „siker” esetén is elhibázott volt. Ezt más, „sikeresebb” európai „szocialista” pártok mostani mélyrepülése is igazolja. Hol hibázik a „modern” szociáldemokrácia számítása? Részben ott, hogy a választói döntést nem csupán aktuális racionális érvek, hanem sokszor irracionális civilizációs tradíciók (nemzeti érzés, vallási hovatartozás, előítéletes beidegződések) is befolyásolják, részben ott, hogy még egy „sikeres”.gazdaságpolitika sem siker az egész társadalomnak, főleg egy osztálytársadalomban. Márpedig a gyurcsányi politika esetleges sikere – bár a nyugdíjasokat eleinte kétségtelenül igyekezett óvni a durva hatásoktól – elsősorban az MSZP hagyományos szavazóbázisát, a munkavállalói, elsősorban közalkalmazotti rétegeket, munkanélkülieket, önfoglalkoztatókat, kisvállalkozókat és nyugdíjasokat sújtotta, hasznát pedig osztályhelyzetük alapján elsősorban a jobboldali szavazóbázishoz tartozók látták volna. Ezek jelentős része a rendszerváltás óta képtelen megemészteni a két világháború közötti kurzuspolitikával szembenálló szociálliberális „kultúrát” és elfogadni a balközép kormányzást. Feloldhatatlan ellentmondás alakult ki a baloldali retorika és a jobboldali politika között, amelyet néhány szociális ízű, de egyes gazdagabb, vagy addig kivételezett csoportokat sújtó intézkedés (szolidaritási adó, az egészségügy potyautasainak a rendszerbe terelése) nem volt képes ellensúlyozni. Ezt az eleve nehéz helyzetet súlyosbította, hogy szabad kezet kaptak a tehetségtelen, ám arrogáns szabaddemokrata egészségügyi „szakértők”, ami az ettől gyökeresen eltérő nézeteket valló szocialista képviselőket a farok által csóvált kutya helyzetébe hozta. Ez a hellyel-közzel már kínosan nevetséges politika a népszavazással 2008 tavaszán látványosan megbukott, a magyar közvélemény, benne az MSZP szavazóinak többségével nemet mondott az egészségügyi privatizációt előkészítő „biztosítási önrészekre” és a felsőoktatási tandíjra is. A miniszterelnök kénytelen volt szakítani az SZDSZ-szel és egy eleve kockázatos, puszta improvizáción alapuló egyensúlyozó politikába kezdett, amely legfeljebb a bukás elodázására volt alkalmas. Ebbe a helyzetbe robbant bele a század első globális kapitalista válsága, amely bizonyította a valódi globális baloldal addigi – amúgy meglehetősen mérsékelt hangnemű – kritikájának helyességét: a kontrollját vesztett pénzügyi struktúra hetek alatt szétrobbant és nyilvánvalóvá tette, hogy a fennálló rendszer immár globális méretekben ön- és közveszélyes.

A válság teljesen aláásta a gyurcsányi politikát

2009 első hónapjaiban a szinte napról-napra romló adatok és a forint elleni spekulációs támadások további állandó improvizációra kényszerítették a Gyurcsány-kabinetet, amelyet az IMF-kölcsön feltételei és a válság hatására aktivizálódott nagytőkés körök többszörös nyomás alá helyeztek. A Reformszövetség durva megszorító csomagterve olyan adócsökkentést irányzott elő, amely a közkiadások radikális, ezermilliárdos nagyságrendű csökkentésével jár együtt és olyan hosszútávú „reformokat”, amelyeket még a neoliberális befolyás alatt álló Gyurcsány-kormány sem mert felvetni. A nagytőkés csoport a válság okozta sokkot próbálta arra felhasználni, hogy normális körülmények között keresztülvihetetlen, a lakosság nagy többségének érdekeit durván sértő terveit „eladja”. A helyzet gyors romlását látva Gyurcsány Ferenc félreállt ezzel megnyitva az utat olyan „szakértők” előtt, akik a reformok politikai hatásaival nem törődve, későbbi politikai ambíciók nélkül szinte bármilyen „racionális” elgondolást megpróbálnak átültetni a gyakorlatba. Ezt a szerepet végül Bajnai Gordon, a korábbi kormány gazdasági minisztere vállalta, amelyhez példátlan módon az MSZP és az SZDSZ képviselőitől biankó csekket követelt és kapott a képviselői székeiket féltő és a Fidesz választási győzelmét minden eszközzel hátráltatni akaró, a szocialista vezetés által presszionált képviselőktől.

„Új” gazdaságpolitika régi elvek alapján

A kormány személyi összetétele eleve sokat elárult a későbbiekről. A pénzügyminiszter a Reformszövetség egyik prominens „ideológusa” lett, néhány minisztériumot (külügy, önkormányzat) techno- és ökonokrata „szakértők” vettek át, a súlytalan tárcák (oktatás, honvédelem, szociális) pedig eljelentéktelenedett MSZP-vezetők irányítása alá kerültek. A kormány radikális jövedelemadó- és járulékcsökkentést jelentett be, ennek fejében súlyos elvonásokat kezdeményezett a közszférában, a szociális rendszerben és növelte a fogyasztás adóztatását. Ultraliberális elveket követve a gazdag vállalkozói rétegek irányába csoportosítaná át a jövedelmeket, a munkahelyek megőrzésének és esetleges teremtésének jelszavával.
A Bajnai-kormány gazdaságpolitikája azon a soha nem igazolt premisszán alapul, hogy az adócsökkentés automatikusan növeli a versenyképességet és ezzel munkahelyeket teremt. Ez az alapelv azonban a globális gazdaságban nem állja meg a helyét, legalábbis abban az értelemben, hogy a munkahelyek nem biztos, hogy ott teremtődnek meg, ahol az áldozatokat ennek érdekében meghozatják. Ennek oka a szabad tőkemozgásban keresendő. A kormány gazdaságpolitikájának két alapvető eleme van. Az egyik a válság hatásainak minimalizálása („válságkezelés”), a másik olyan „reformok” végrehajtása, amelyek szerintük a későbbi válságok kialakulását előznék meg, valójában azonban éppen azt a fajta kapitalizmust stabilizálják, amely maga az oka a válságnak. A fentiek értelmében, ha nehezen is, de ideiglenesen elfogadhatók lennének jövedelemkorlátozó intézkedések, adóemelések, egyes juttatások ideiglenes szüneteltetése vagy szociális körülményekhez kötése. Mindezt azonban csak körültekintően, az érintett rétegek teherbíró képességének figyelembe vételével lenne szabad végrehajtani és csak a munkahelyek védelmében, a válság időszakára korlátozva. Rendszeresen monitorozni kellene azt is, hogy az intézkedések hozzák-e azokat az eredményeket, amelyek érdekében meghozták őket. Sajnos, ehelyett csak kapkodó, naponta változó ötleteket hallunk.
Ennél is súlyosabb azonban az a tény, hogy a kormány terveinek nagyobb része nem az akut helyzet javítására, hanem az „elmulasztott reformok” erőszakos kényszerítésére irányul a Nemzetközi Valutaalap régi, lejárt receptjei szerint. A legnépszerűbbnek látszó adóreformmal baloldali szemszögből nem lehet egyetérteni. Nem tudjuk, milyen alapon állítja a kormány, hogy az adózók 90 százaléka az alsó adókulcs szerint fog adózni, de ha ez igaz, az önmagában is hibás. Egy társadalmilag igazságosabb elosztáshoz nem egy kvázi-egykulcsos adórendszer tartozna, hanem egy differenciált többkulcsos. A vagyonadó – amely ingatlanadónak indult – a magyar körülményeknek nem felel meg, maga a kormány is hetente változtat a koncepción, ami azt a benyomást kelti, hogy önmagáért akarják bevezetni, „mert benne van az IMF-szerződésben”. A nyugati országokban az ingatlantulajdon valóban vagyontárgy, nálunk a megélhetés alapfeltétele, mert nincs elegendő megfizethető bérlakás. Az értékesebb lakások és más vagyontárgyak adóztatásánál pedig soha nem sikerül egy kiskapumentes szabály megalkotása. Fel kell tételeznünk, hogy azért, mert akik a szabályokat alkotják, személyükben ellenérdekeltek ebben!
Az adózás problémájához tartozik az adóparadicsomokba menekített pénzek ügye is. Ígérgetéseken, esetleges adóamnesztia-ötleteken kívül eddig semmi nem történt. Az édeskevés, hogy a növekvő felháborodás hatására az MNB elnöke és esetleg mások gondolkozni kezdenek a pénzek hazahozataláról. Ebben a kérdésben több vonatkozásban is lépni kellene. Egyrészt sürgetni a nemzetközi feltételek megteremtését az Európai Unióban: elsőként ugyanis az uniós adóparadicsomokat kellene bezárni, majd a többieket elszigetelni. Hazai vonatkozásban pedig igen szigorú szabályokat kellene hozni a jövőre vonatkozóan. Ki kellene zárni a közbeszerzésekből és bármilyen állami támogatásból, pályázati lehetőségből azokat a cégeket, amelyek társaságként adóparadicsomban adóznak, vagy vezetőik személyes befektetéseiket offshore cégekben, adóparadicsomokban tartják. Ennek szigorú számonkérése és a hamis nyilatkozatok drákói szankcionálása azért lehetne hatásos, mert a nagyobb cégek számára a közbeszerzések jelentik a nagy falatot és az ebből történő kizárás alapjaiban rendítheti meg őket.
Elfogadhatatlan a vállalatok jóléti juttatásainak (élelmiszer-utalványok, üdülési csekk) megadóztatása és ezzel gyakorlatilag azok elvétele a dolgozóktól. Hamis az az állítás is, amely szerint 15-20 ezer forinttal nő a közepes jövedelműek nettó bére az adócsökkentés következtében. Egyrészt, a közszolgálatban ezt a növekményt nagyrészt elviszi a 13. havi juttatás megszüntetése, az áfa-emelés és az infláció pedig újabb összeget emel ki a zsebekből, tehát szó sincs arról, hogy több pénz maradna a munkavállalóknál. Még csak nem is prognosztizálható, hogy a járulékcsökkentés mekkora vágás a munkavállalói zsebekre nézve, ha emiatt esetleg több egészségügyi szolgáltatást fizetőssé kellene tenni, vagy további gyógyszertámogatásokat szüntetnének meg. Ezek a tervek a hírhedt „nincs ingyen ebéd” friedmani elvén alapulnak, amelynek fiskális változata a „minden forint után fizessenek, akár minimális adót”.
Aggodalomra ad okot a 13. havi juttatások, gyermekkedvezmények visszavonása is. Bár a GDP-csökkenés indokolttá teheti ezek ideiglenes és részleges felfüggesztését, azonban ezt csak a legsúlyosabb válság idejére szabad megtenni, utána automatikusan vissza kellene állítani. A kormány mögött álló közgazdászok azonban éppen a válságot akarják felhasználni ezek végleges megszüntetésére, vagy korlátozására (gyes).

Weimarizálódás?

A kormánypolitika hozadéka igen gyorsan láthatóvá vált: még a harcosnak nem mondható szakszervezetek is utcára vonultak, Szili Katalint, az MSZP legnépszerűbb politikusát morálisan lejáratták és megalázó vereségbe hajszolták a pécsi képviselőválasztáson, hogy azután az európai parlamenti választás végleg igazolja a párt teljes talajvesztését: a Fidesz biztos abszolút többsége mellett a provinciális szélsőjobboldal megdöbbentő mértékű szavazatnyerését. Az antifasizmus üres hajtogatása, a tiltakozó felvonulások terméketlennek bizonyultak akkor, amikor az ezzel operáló politikai erők neoliberális gazdaságpolitikájukkal maguk idézik elő a szemérmetlen populista hazudozással, primitív nemzeti jelszavakkal operáló „radikálisok” térnyerését. Ezen a tényen semmit nem változtat, ha az MSZP vezetői fejüket a homokba dugva tovább akarnak kormányozni, immár az egész magyar baloldalt rántva magukkal. Ez szimpla „jogállami kretenizmus”, amelynek képviselői a puszta törvényességet hangsúlyozva nem akarnak tudomást venni a kormányt támogató pártok egyértelmű delegitimációjáról és az „ország érdekeit” ürügyül használva nem hajlandók lelépni a színről.
Weimarizálódik-e az ország? Maga a fogalom sem pontos, hiszen a közbeszédben éppen a weimari köztársaság felbomlásához vezető folyamatot, a „deweimarizálódást” értik rajta. Nem látszik valószínűnek egy nyílt fasiszta diktatúra létrejötte. A baloldali mozgalmak gyengesége miatt ugyanis a tőkés csoportoknak erre nincs szüksége. Az elnyomorodásból kiinduló esetleges spontán lázadásokat rendőri módszerekkel le lehet verni, a lázadókkal pedig a még úgy-ahogy megélő rétegeket szembe lehet fordítani. A helyzet távlati normalizálódása előtt azonban egy ilyen jobboldali előretörés elzárhatja az utat és állandó társadalmi nyugtalanságot eredményez. Ráadásul a jobboldali nyomás a demokratikus konzervatív jobboldali kormányokat is jobbfelé mozdíthatja, antiszociális intézkedésekre ösztönözheti.

A kormánypolitika társadalmi hatásai és a magyar gazdaság jövője

Róna Péter több helyen is megjelent írásaiban egyértelműen hiábavaló áldozatoknak tartja a kormány megszorító intézkedéseit (Népszava, május 27., Népszabadság, június 22.). Elemzése szerint a kormánynak nincs jövedelempolitikája, monetáris politikája és gazdaságstratégiája. Nincs jövedelempolitikája, mert a háztartások fogyasztásának fokozott megadóztatása csökkenti a fizetőképes keresletet, ami a magas jövedelműeknél keletkező megtakarításokat – beruházási lehetőségek hiányában – kifelé irányítja az országból. Vagyis a jövedelemi különbségeket éppen mérsékelni kellene, hogy minél szélesebb körben maradjon pénz megtakarításokra is, amelyet a fogyasztás miatt már érdemes hazai beruházásokra fordítani. Nincs monetáris politikája sem a kormánynak, mert a forintárfolyam védelmében fenntartott irreálisan magas kamatláb miatt adósodott el az ország külföldi valutában, amelynek kezelésére a kormánynak és az MNB-nek nincs lehetősége. Ráadásul a magas kamatok a gazdasági növekedés újraindulását is fékezik. Végül, a kormánynak nincs gazdasági stratégiája sem. Ahogy Róna Péter fogalmaz: „A magyar közgazdász elit poros, korszerűtlen gondolatvilágát mi sem jellemzi jobban, mint a gazdaságstratégia szükségességének tagadása arra hivatkozva, hogy a „piac” és a „verseny” tudja legjobban eldönteni, mivel foglalkozzunk. El is döntötte: lettünk a multik összeszerelő bérmunkásai, akik jövedelmük egyre növekvő részét az egyre drágább hitelek törlesztésére kénytelenek fordítani, miközben egyre csökkenő szociális juttatást kapnak. Tartsuk tehát fenn, sőt növeljük a jövedelemkülönbségeket (Lásd: Bajnai-csomag), mert csak a belső kereslet szétverésével tudjuk létrehozni azt a külkereskedelmi többletet, amiből a Valutaalap és a többiek hiteleit reméljük visszafizetni. De nem fogjuk, mert nem lesz miből, mert elérkeztünk a nemzetgazdaság kibelezésének végső állomásához. Nincs stratégiánk. Stratégia nélkül pedig nincs jövőnk.”
A mindent elöntő autóipar helyett új, „zöld” ágazatokba kellene beruházni és ilyen vállalkozásokat kellene az országba beengedni is. Ilyen koncepciókról nem tudunk. Figyelembe kellene továbbá venni azt a tényt, hogy az ország magas külső eladósodottsága saját erőből nem szüntethető meg, az Európai Uniónak tervet kellene kidolgoznia a kelet-közép-európai térség adósságának legalább részleges leírására, hogy ezekben az országokban az adósságcsapda ne tegye lehetetlenné a felzárkózást, széles tömegek felemelkedését. Ennek megváltoztatása a többi uniós tagállam érdeke is, mert ezeknek az országoknak a permanens társadalmi instabilitása az unió egészét is súlyosan fogja érinteni.
Természetesen baloldaliként nem azt javasoljuk, hogy ennek az áldozatnak az árát a fejlettebb uniós tagállamok dolgozói, munkanélkülijei, nyugdíjasai fizessék meg. Lehetne más forrásokat találni ! Egy 2004-es felmérés (Capgemini&Merrill Lynch, World Wealth Report, 2005, 3. oldal) szerint 2.6 millió uniós állampolgár rendelkezik 1 millió dollár feletti vagyonnal. A belga Attac javaslata szerint az 1 millió dollárt meghaladó vagyonrészekre 2 %-os uniós adót kellene kivetni, és az abból létrehozott alap a szegényebb térségek fejlesztését, valamint a közérdekű szolgáltatások közkézen maradását és továbbfejlesztését szolgálná. Nem kis summáról lenne szó: ha ennek a rétegnek az átlagos vagyonát csak 2 millió dollárra tesszük, a befolyó összeg évente 52 milliárd dollár lenne! A társadalmi feszültségek csökkentése pedig rövid időn belül kihúzná a talajt a válság eredményeképpen megerősödött szélsőjobboldal alól.
Egy ilyen változtatás azonban a neoliberális politikával való következetes szakítást követelné meg úgy itthon, mint Európában. A 2009-es EP-választások eredménye Európa-szerte sajnos nem segíti elő ezt a fordulatot – Európa választói vagy nem ismerték fel valódi érdekeiket, vagy – amint a negatív részvételi „rekord” mutatja - teljesen kiábrándultak az uniós politikából. Az uniós jobboldali többség pedig csak szorosabb ellenőrzés alá akarja vonni a válságot kirobbantó pénzügyi rendszert, annak legkártékonyabb elemeivel – adóparadicsomok, származékos értékpapírok – közel sem a szükséges keménységgel foglalkozik. A gazdaságba öntött adófizetői pénz pedig a bankokban pihen, ahelyett, hogy azokat a reálszféra megfontolt hitelezésére használnák fel.

Hrabák András

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.