Mindenkihez!

A világválság alapkérdése: megmenteni a kapitalizmust – vagy túllépni rajta?

1.

A minap olvashattuk az európai szociáldemokrácia nagy öregjének, Helmut Schmidtnek dühös nagy cikkét, „Hogyan jutunk ki a depresszió csapdájából?” A másfél éve Amerikából indult pénzügyi válság mára gazdasági világválsággá nőtte ki magát, a banki csődöket a reálgazdaság, az ipar mind szélesebb szektorai, az autóipar, az építőipar, az élelmiszertermelés követik. A kormányok a lakosság befizetéseiből és a bankóprés működtetésével, friss pénzkibocsátással hatalmas mentőcsomagokat dobnak be a válság megállítására. Gyors ütemben terjednek világszerte a gyárbezárások, milliók kerülnek utcára, a munkanélküliség nálunk már ismét elérte a 8%-ot, 50 millió új munkanélkülivel számol az ILO, a Nemzetközi Munkahivatal.

            Áprilisban tanácskoznak ismét a G20-ak, a régi és az új legerősebb gazdaságok vezetői, napirenden a kapitalizmus megmentése. Ismert politikusok, szocialista nagyágyúk már tavaly májusban nyílt levélben felhívták a brüsszeli Bizottság figyelmét a kialakuló pénzügyi válság veszélyességére, európai válságbizottság, pénzügyi világkonferencia összehívását sürgették (a levelet a Kézfogás 2008. júniusi száma közölte). A Depresszió fenyegetésében Helmut Schmidt ismét mielőbb megvalósítandó közös terápiát követel, nemzetközi bank- és pénzügyi felügyelet létrehozását, égbeszökő munkanélküliség vagy tetemes infláció vállalásának megoldatlan dilemmáját veti fel.

            A gazdasági visszaesés fenyegetése nyomán a kormányok újabb és újabb pénzügyi mentőcsomagokat vetnek be, mindenfelé nő az államháztartások deficitje. A gazdaságélénkítés érdekében adócsökkentésekkel próbálkoznak, egyesek beruházások ösztönzésével, a bedöglött autóvásárlások, a régi kocsik lecserélésének ösztönzésével, szociális vagy bérlakás-építési programokkal, a kis-és középvállalkozások megsegítésével, a hitelezés bankgaranciával való élénkítésével kísérleteznek.

            A válság mélységére utalnak a bankok államosítására tett lépések, vagy Angela Merkelnek egyfajta új harmadik útra tett javaslata, a „vadkaptalizmuson” és a „szocialista államgazdasági kísérleteken” túlmutató „szociális piacgazdasági modell” felújítására. N. Sarkozytól G. Brownig a tőkés államok vezetői sorra emlegetik a „pénzügyi kapitalizmus” végét, egy „új világrend” megszületésének elkerülhetetlenségét.

            A költségvetési hiánnyal és eladósodottsággal küszködő kormányunk mindenekelőtt adóreformmal, adócsökkentési, átrendeződési manőverekkel próbálkozik, gazdaságélénkítő beruházások, a konvergencia programok eszközeinek felhasználásával nehezen boldogul. Nálunk is terjed a rövidített munkaidő és megkurtított munkabérek gyakorlata. Bokros Lajos, a hazai nagytőkések, a Reformszövetség emberei, éppúgy mint a szocialista kormányt mindenben csak azért is megkontrázó jobboldali ellenzék ismét a szociális megszorítások politikáját sürgetik, a dolgozókkal, a nyugdíjasokkal akarják megfizettetni a rendszer által kirobbantott válság terheit.

            Ezzel együtt a gazdasági világválság egyre mélyül. Csak egy dolog világos: a rendszer vezetői és szakértői értetlenül állnak a bekövetkezett katasztrófa előtt, fogalmunk sincs arról, mit hoz a jövő. Képtelenek egységesen megregulázni a tőkés rendszert. A depresszió mélyülésével nő a létbizonytalanságba sodort tömegek tiltakozása, lázadása. Riga, Vilnius, Szófia, Reykjavik után sokasodnak a tüntetések, sztrájkok, a január 29-i két és fél milliós franciaországi megmozdulásokat, spanyolországi, olaszországi, oroszországi, észak-amerikai, angolhoni lázongásokat világszerte követik a kisemmizett emberek megmozdulásai.

2.

A Davos-i tőkés világfórum jól tükrözte a mai nagy válság bajait, a vezető kapitalista csoportok tanácstalanságát, a rendszer megmentését szolgáló utak keresgélését. Davosszal párhuzamosan zajlott januárban, a brazíliai Belemben a Világ Szociális Fórum nagy tanácskozása.

            Walden Bello, az ismert baloldali szociológus (a Kézfogás 2008. júniusi számában közöltük „Túlélheti-e a kapitalizmus a klímaválságot?” c. írását) elgondolkodtató választ adott a világválság következményeit faggató kérdésekre a VSzF konferenciája kapcsán. „Ideje iránytvenni a kapitalizmuson túlra” címmel adott interjújában (Terra viva, 2009. január 15) Megállapította: felettébb kritikus történelmi ponton vagyunk. Olyan választ kell tudnunk adni a mai hatalmas válságra, amely túlmegy azokon a kapitalizmus stabilizálását célzó megoldásokon, amelyekkel ma Európában és Amerikában próbálkoznak. A tőkés elitek ma sok vonatkozásban túl mennek a neoliberalizmus eddig követett keretein. Ezért fontos, hogy a belemi tanácskozáson egyetértésre jussunk a kapitalizmus válságának jellegét, terjedelmét illetően, arról kell tárgyaljunk, hogyan lépjünk, hogyan haladjuk meg a közkézen forgó megoldásokat. Meg kell értenünk, hogy a mai válság nem egyszerűen a neoliberalizmus válsága, hanem magának a kapitalista rendszernek a válsága. A legkomolyabban kell számba vennünk a lehetséges alternatív megoldásokat. Olyan alternatívát kell kidolgoznunk, amely szinkronban áll a társadalmi igazságosság követelményével, amely valóban a nép jólétét szolgálja. Innovatívnak kell lennünk – hangsúlyozta Bello -, be kell ágyaznunk mozgalmunkat az egyes országok sajátos feltételeibe, tiszteletben kell tartanunk a felvetődő különböző alternatív megoldásokat, megközelítéseket.

            Arra a kérdésre, hogy milyen jellegű társadalomra vehetünk ma irányt, Walden Bello kijelentette: a lényeg a termelő eszközök tulajdonlásának demokratizálása, akár szocializmusnak, vagy népi demokráciának, avagy demokratikus szocializmusnak nevezzük a dolgot. Amiről valóban szó van, az a gazdaság fölötti demokratikus ellenőrzés. Amire irányt kell vennünk, az egy vegyes gazdaság lehetséges szerkezete, amelyben a tulajdonlás különböző formái jelen vannak, amely valószínűleg szociális vállalkozásokat, szövetkezeteket, magán vállalatokat, állami vállalatokat foglalna magában. Ez a kérdés egyik oldala – jegyezte meg Bello. Másrészt, ezzel együtt a belső gazdaságra kellene összpontosítani, a belső gazdasági fejlődésre és nem az exportpiacokra. Alapvető fontossága van az igazságosságnak, az erős jövedelmi és újraelosztási mechanizmusoknak. És idetartozik egy ökológiailag fenntartható alternatív modell kidolgozása is. Azért nem használom a szocializmus fogalmát – jegyezte meg Bello – mert az a szocializmus olyan képére utalhatna, amely Kelet-Európára emlékeztethetne.

            Ma néhány országban – bizonyára Bolíviában, Ecuadorban, Venezuelában – tanúi vagyunk ebbe az irányba kifejtett törekvéseknek. Természetesen minden folyamatnak megvannak a sajátosságai. Azt mondanám, hogy abban a mértékben, ahogyan a válság tovább mélyül – és ma még a válságnak csak a kezdetén vagyunk – a küzdelem túl fog lépni a kapitalizmus stabilizációját célzó, ma alkalmazott hagyományos formákon. Feltételezem – mondja W. Bello – hogy a válság mélyülésével egyre erőteljesebb törekvésekkel lesz dolgunk a demokratikus kontroll és részvétel megvalósítására.

            Ez nem jelenti azt, hogy a fejlődő, feltörekvő országok egyértelműen vezetőjévé válnak a folyamatnak, és hogy Észak országai lemaradnak. Úgy látom. – jegyzi meg Bello – hogy az embereket egyelőre megdöbbenti a válság,  különösképpen az Egyesült Államokban, Európában és Japánban. De a krízis roppant gyorsan mélyül. Nem zárható ki nagy népi mozgalmak kialakulása a világnak ezeken a tájain.

            Ugyanakkor radikális jobboldali reagálások is lehetségesek. Három lehetőséggel kerülünk szembe: egy baloldali radikalizálódással, egy jobboldali jellegűvel (ennek nagy az esélye Északon, olyan helyeken, mint Olaszország és Franciaország), és a harmadik lehetőség a bénultság. Nincs tehát biztosíték arra nézve, hogy a progresszív alternatívák lesznek a győztesek. A német Bal, a Die Linke – jegyzi meg W. B. – nagyon jó példa arra, hogy lehet innovatív módon megragadni a helyzetet, az adott viszonyok leleplezésétől a megszokott szociáldemokrata válaszok meghaladásáig. Olyan állapotokig haladva, amelyek a népi hatalom, a részvételi demokrácia felé mutatnak, úgy a gazdaságban mint az államhatalom tekintetében.

3.

A mi hazai feltételeink között még inkább fennáll a radikális változásokhoz vezető út bonyolultsága. A nemzetközivé váló gazdasági válság következményei, a válság kormányzati és ellenzéki kezelésének ellentmondásossága, a neoliberális receptek ismételt visszatérése, a baloldali követelések jobboldali kisajátítása rányomja bélyegét a válság kezelésére. A szakszervezetek, a baloldal politikai szervezetei mind egyértelműbben fogalmazzák meg a nehéz körülmények közé kerülő emberek tiltakozását, önvédelmi törekvéseit, annak elutasítását, hogy velük fizettessék meg a rendszer okozta katasztrófa árát. Utat tör magának az a felismerés, hogy a rendszerváltásnak, a kapitalista viszonyok, a tőkés piacgazdaság helyreállításának a társadalom túlnyomó része a vesztese. Hogy Kelet-Európa más népeivel együtt, más irányban, a válságba került burzsoá kormányok által is mindinkább alkalmazott államosítások, ténylegesen a társadalmi tulajdonba vétel, a gazdaság demokratikus ellenőrzése irányában kell keresni a megoldást. A terjedő munkanélküliség, mélyülő létbizonytalanság, szegénység hatására szélsőjobboldali, fasiszta megmozdulások is kísérik a folyamatot. A súlyosbodó válság és a hatalom megragadásáért minden eszközt bevető jobboldal nyomása alatt a kormány képtelen egy koherens, a tömegekre támaszkodó kiutat találni. Tudja, meg is fogalmazza, hogy a válságon nem lehet társadalmi, tömeg támogatottság nélkül túljutni. Mégis tehetetlenségében ismételten visszatér a szociális megszorítások politikájához. És ezzel együtt sorozatosan engedményeket tesz a jobboldalnak, a szélsőjobbnak – mint azt a Gárda ügye, és most a megbocsáthatatlan miskolci botrány mutatja.

            Meg kell értenie: ezzel tovább nehezíti a maga helyzetét, és a gazdasági, társadalmi, politikai válság elmélyüléséhez járul hozzá.

                                                                                       Sipos János